joker

2019.10.20. 07:00

Le a gazdagokkal!

Martin Scorsese szerint a Marvel-filmek nem filmek, hanem valami egészen mások.

Hegyi Zoltán

JKR_DAY033_103018_0757860.dng

Fotó: Niko Tavernise

Martin Scorsesének igaza van. Ezek megmozdított képregények, és hiába a legmodernebb és legdrágább technika, képtelenek kimozdulni az olcsó szórakoztatóipari termék kategóriából. Aztán jön egy vérbeli szuper(anti)hős, és fenekestül felforgat mindent. Todd Philips filmje, a Joker elnyerte a velencei mustra Arany Oroszlán díját, lenyűgözte a kritikusokat, megijesztette az okkal ijedősöket (az Egyesült Államokban tilos maszkban megjelenni a vetítéseken), megosztotta a közvéleményt, és természetesen rögvest elképesztő bevételt produkált.

A film megtekintése utáni csalódási arányokra nézvést nincs adat, holott az is felettébb érdekes lenne. Aki ugyanis ide-oda röpködő, falra mászó és egyéb különös képességekkel megáldott és megvert figurákat várt előzetesen, az joggal érezhette átverve magát.

A Joker – úgy is, mint előzményfilm és eredettörténet – egy jellemfejlődés épkézláb története, jelesül hogy miként és miért lesz egy közepesen terhelt figurából komplett őrült, egy átlagpolgárból bűnöző, s egyben az alsóbb osztályok, a kiszolgáltatottak és megnyomorítottak népi hőse, a gettók Robin Hoodja. Akitől egyszerre viszolygunk, és akivel néha azonosulni is tudunk. Ez pedig bizonyos szempontból, ha tetszik, ha nem, már megint az erőszak relativizálása, ami alkalmat teremt egy kis utazásra a sötét énünkben, mint ahogy az például az Oliver Stone–Tarantino páros Született gyilkosok című kultfilmjének kapcsán is megesett.

De talán még jobb példa Scorsese Taxisofőrje, amiből a Joker nem csupán gesztusokat és hangulatot merít, de konkrét utalásokat is tesz a műre. A helyszín ezúttal is Gotham City, a Batman és Joker közötti afférok terepe, ezúttal CGI-trükközés nélkül, de mi, ha másból nem is, a sárga taxikból és az ikonikus épületekből jól tudjuk, hogy ez bizony New York City, méghozzá a nyolcvanas években. Giuliani és Pataky majd csak ezután jönnek, momentán mindent elborít a szemét, a valóságban és allegorikusan is, megszemélyesítve mintegy azt a társadalmat, ahol az egyenlőtlenségek arcpirítók és szó szerint bicskanyitogatók, a szociális háló szakadt, mint egy hajléktalan, az erőszak mindennapos, a közbiztonság pedig egy kifejezés kampány idején.

A Joker persze nem egy Bergman-film a szereplők lelki rezdüléseit illetően sem, de a műfajában messze túlteljesít. Mindezt egy olyan rendezőtől, akinek eddigi legnagyobb dobása a Másnaposok című szörnyűség volt, igaz, az mindjárt háromszor. Joker szerepében Joaquin Phoenix egyszerűen lenyűgöző, a többször megidézett Robert De Niro elegánsan visszafogott, és a többiek is hozzák, amit kell. Magam a szinkronizált változatot láttam, Joker magyar hangjaként Rátóti Zoltán tökéletes, Reviczky Gábor pedig már régen összeolvadt Robert De Niróval, s ezúttal sincs ez másként.

Egyvalamit viszont nem értek. Én még ilyet életemben nem láttam, hogy képen belül kicseréljék az angol szöveget magyarra, mondjuk egy napló vagy egy levél bemutatásakor, ráadásul teljesen feleslegesen, mert a betűket csak másodpercekig látjuk, majd a vége felé, mintha csak megunták volna az egész macerát, marad az angol. De ez legyen a legnagyobb bajunk, a Joker eddig az év legnagyobb és egyik legkellemesebb meglepetése, beleértve ebbe azt is, hogy a Warner Brothers egyáltalán bevállalta, hogy homlokegyenest szembemegy az elvárásokkal. És az is biztos, hogy Phoenix kényszeres nevetése ugyanúgy megmarad bennünk, mint Jack Nicholson mosolya.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!