a járvány után

2020.07.12. 11:00

Karanténnapló: Az élet érzése

Karantén utáni tünetekről, depresszióról és agresszióról, rakétákról és közelségről, Morriconéról és Ringo Starr-ról, szóval életről és halálról, mi másról.

Hegyi Zoltán

2019. június 6-én készült kép Ennio Morricone kétszeres Oscar-díjas olasz zeneszerzőről a római Colosseumban. Ennio Morricone július 6-án, 91 éves korában elhunyt Fotó: MTI/EPA/DPA/Claudio Peri

Fotós: Claudio Peri

Július 4.

Magamban posztkarantén-szindrómának neveztem el a jelenséget, amelyet tapasztalok jártamban-keltemben. A karantén ideje alatt mindenki igyekezett a legjobb arcát mutatni, legalábbis kifelé. Utolsó gramm élesztőjét is megosztotta a rászorulókkal, praktikáit, trükkjeit a közösségi oldalakon szintén, képezte magát és figyelt másokra. Fogadkozásokból meg annyi volt, mintha mindenki feszt január elsejére ébredt volna Bill Murray-vel a mormotánál. Aztán jött a neheze, ahogyan az már lenni szokott. Betartani mindazt, amit elhatároztunk még nagy betegségek után is macerás, nemhogy kisebb világjárványok szünetében. Esetünkben a „normálisba” való visszatérést némelyeknél depresszió követte, másoknál viszont agresszió. Tehát tulajdonképpen minden maradt a régiben.

Hálás vagyok mindenért. Jó szóért, ételért, italért, gyógyulásért, akadálytalanul vett levegőért. Most már csak magamért kellene hálásnak lennem, ezt kellene megtanulnom. Odabent. Vagy idebent, vagy mi. A harmóniát az elengedés tudása hozhatja el. Tárgyaké, tulajdoné. Vagy akár embereké. Hogy amikor nárcisztikus pszichopaták és önző szociopaták válogatott serege tapossa az aurámat, akkor csak huss. És kisétálni a Napra.

Olvasom, hogy a Káli-medence (ahol élek) több, mint földrajzi fogalom, életérzés. És persze már jön is mellé az elmaradhatatlan toszkánázás és provanszozás. Naná, mert az új életérzőknek, a ,,káli feeling” átélőinek ez jön le belőle, és ezt az orbitális közhelyet legalább meg is tudják jegyezni. Egyébként az volt, életérzés, még néhány évvel ezelőtt is. Míg meg nem jelentek a pénzevők. Azóta utánérzés. Várom a pillanatot, amikor elmúlik.

Július 5.

Már meg azt olvasom, hogy akár Magyarországot is elérheti a Kaszed nevű iráni rakéta, amin nagy erőkkel molyolnak perzsa tudósok. Irán ugyan űrrakétának nevezi a szerkezetet, de az amerikai kormány szerint ez csak az ellenség megtévesztése, valójában ballisztikus rakétákról van szó, amelyek immár nem „csak” Izraelt és Szaúd-Arábiát fenyegetik.

Hajlamos vagyok elhinni. Világfalu van, ezt akarták, akik akarták, a baj csak az, hogy olyan ez, mint a globális éghajlatváltozás. Mi, akik egyáltalán nem akartuk, együtt viseljük a következményeket azokkal, akik meg tehetnek róla. Itt eddig legalább viszonylagos nyugi volt, különösen, amióta az oroszok kipucolták a Bakonyt. Télen jött egy kis nátha, aztán jó napot. Minden olyan messze volt, a trópusi betegségektől a különféle rakétákig, azokról, ha jött valami hír, hát annyi csak, hogy az aktuális észak-koreai főnök már megint játszadozik valamivel.

Most meg egyszerre minden nagyon közel van. Szorongatóan közel. Pszichiátereket kellene képezni sürgősen és tömegével, nem informatikusokat.

Július 7.

Meghalt Ennio Morricone. A világ alighanem legismertebb és legnépszerűbb kortárs zeneszerzője 91 éves volt. Előbb még megírta a saját gyászjelentését, így kezdődik: én, Ennio Morricone, meghaltam. Ebben persze tetten érhető némi csúsztatás, tekintve, hogy halhatatlan.

Ha csak a Volt egyszer egy vadnyugat szájharmonika-futamát kottázta volna le egész életében, akkor is az lenne, de itt azért csak az életmű gerincét képező filmzenék kapcsán is vagy 550 műről beszélünk. A westernhez mint műfajhoz való kapcsolatunk mélyreható megváltoztatása után Morricone Sergio Leone mellett olyan alkotótársakkal dolgozott együtt mint Giuseppe Tornatore, Pedro Almodóvar, Bernardo Bertolucci, Pier Paolo Pasolini vagy Koltai Lajos, szigorúan a teljesség igénye nélkül persze. És ennek a hosszú korszaknak a filmzenéit taglaló könyvnek így kellene kezdődnie: Volt egyszer egy Morricone…

2019. június 6-én készült kép Ennio Morricone kétszeres Oscar-díjas olasz zeneszerzőről a római Colosseumban. Ennio Morricone július 6-án, 91 éves korában elhunyt Fotó: MTI/EPA/DPA/Claudio Peri

Ringo Starr nyolcvanéves. A legendás Beatles négy tagja közül ő tűnt valahogy a legszerencsétlenebbnek, de alighanem ő járt leginkább két lábbal a földön. Címlaplányoknál és Bond-görlöknél alább ritkán adta, és úgy tűnt, nem veszi túl komolyan mindazt, ami körülveszi. Nem tartották valami jó dobosnak sem. Tény, nem egy Billy Cobham, vagy egy John Bonham, de akkor nem is rájuk volt szükség. Volt, hogy lecserélték. Amikor 1964 júniusában kórházba került és kivették a manduláját, a zenekar többi tagja simán elment nélküle turnézni Ausztráliába. A valóság azonban az, hogy elképesztően jó dobos. A fellépéseken a pokoli közönségzaj és a technikai hiányosságok miatt szinte sosem hallotta, hogy mit játszanak a többiek, kénytelen volt a testmozgásukból (!) kiindulva dobolni.

Isten éltesse, Mr. Starkey!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!