„Jókor kell érkezni, ez is fontos"

2020.10.17. 11:30

Tisztelet és hála Káptalantótinak

Egy zsákutca mint újrakezdés, szórakoztató helytörténet, a beszélő ló és találkozás a Csobánccal. Káptalantóti 750 éves.

Hegyi Zoltán

A festői falucskát tanúhegyek ölelik körül – háttérben a Csobánc felhőbe vesző csúcsa

Fotó: Pesthy Márton/Napló

Káptalantótiba költöztünk. Gondolta a csuda, aztán meg így alakult. Történelmileg, mondhatnánk, és nem is járnánk messze az igazságtól, hiszen a történelem valójában családok története, nem lovas szobroké. Költözködésünk so­rán, jelesül a könyvtár ideiglenes ki- és áttelepítésekor mintegy véletlenül a kezembe akadt egy vékony kis füzetecske, Németh Dezső Tóti legendárium című munkája.

Mivel megfigyeléseim szerint véletlenek nincsenek, és a jövőbe látó képességemről sem vagyok még meggyőződve, csak annyit morogtam a létra tetején: naná. És gondosan elkülönítettem a Nemesvitára utazó vagonnyi doboztól, gondoltam, nem árt, ha tudom, hová megyek. Tekintve, hogy a szomszéd faluból érkeztünk, ahol lehúztunk huszonhét évet, természetesen tudtam, hiszen jártam ott (itt) sokszor, de a helytörténeti dolgozatok lelkes híveként és gyűjtőjeként szeretek alaposabban tájékozódni. Amint új helyünkön járatokat vágtunk az évtizedek hordalékainak azon részei között, amelyeket sikerült bepréselni a házba, elő is kaptam a művet, és kitűnően szórakoztam. A lapokról sugárzott, hogy olyan embertől olvasok, aki itt született, és ezer szállal kötődik a tájhoz és a faluhoz, így aztán a tény- anyagokat személyes emlékeivel és anekdotákkal fűszerezte, nem hagyva lankadni egy pillanatra sem az érdeklődő figyelmét. Ezek a könyv legjobb részei, költőiek és érzékenyek.

Béke, csend és nyugalom tükröződik a képen, no meg a templomtorony Fotó: Pesthy Márton/Napló

A falun belül egy zsákutcába költöztünk. Elhagynám most ennek a negatív szimbolikáját, nézzük a pozitívumokat. Először is egy zsákutca alapjáraton csendes, ide az jön be, akinek erre akad dolga, és legfőképpen az, aki itt lakik. A zsákutcában élés (különösen egy ilyen rövidben) ugyanakkor egyfajta szigetlakó életmód, ahol bensőségesebbek a viszonyok, erősebb az egymásrautaltság, egyértelműbb a másik segítése, intenzívebb a törődés. És ez bizony erősen jó, mondanák erdélyi barátaink. Ennélfogva aztán máris pontosan tudom, hogy Gábor itthon van-e, vagy éppen viharkárt hárít el, hogy Pityuékat gyász érte, hogy Árpi nekiállt faragni pompás szobrait, hogy Margitka és Feri a gyöngy­tyúkokat eteti éppen, vagy hogy Éva és Rozi kiült egy kicsit beszélgetni a padra. Ezzel a tudással soha nem élnék vissza, egyszerűen elraktározom, mint termést a pincében, és ugyanúgy meg is becsülöm. Aztán az is jó még ebben a zsákutcában, hogy némi gyakorlással itt az is megtanulhat rendesen autót vezetni, akinek történetesen nem erőssége a tolatás. Szűk úttest, alamuszi kanyar, érdekes kiszögellések teszik változatossá az otthon elhagyását, különösen vendégjárás esetén.

Jókor kell érkezni, ez is fontos. Mi pedig rögtön arra eszméltünk, hogy amint azt Csom Károlyné polgármester asszonytól megtudtuk, Káptalantóti a napokban ünnepli fennállásának 750. évfordulóját. Ebből az alkalomból természetesen rendezvényt is tartanak, mégpedig október 17-én, szombaton délután három órakor a kultúrházban. Ünnepi beszédet mond Fenyvesi Zoltán országgyűlési képviselő, Czár Péter atya megáldja az emléktáblát, Hangodi László történész előadást tart, közreműködik a Tapolcai Musical Színpad, a Tördemic Néptáncegyüttes, valamint Navratil Andrea népdalénekes.

Tisztelet megadva tehát, annak rendje és módja szerint. Navratil Andrea jelenléte számomra külön öröm, nagyon nagyra tartom, ráadásul hegylakó a Tótihoz tartozó Bácson, a környékbeli falvakban tartott Dúdolói rendkívül fontos részeivé váltak a magyar kultúrának, és ezeket az esteket a járvány első szakaszában az internetre költöztetve tartotta a lelket sokakban. És hogy bezáruljon még egy kör, ő volt az, aki abban a tóti házban, ahol most majd élni kezdünk, annak szétvert állapotában elénekelt egy Ave Mariát, olyan katartikus és felejthetetlen élményt nyújtva a csupasz falak között, amiből azóta is erőt meríthetünk a nehezebb pillanatokban.

A kertből, ahol amikor csak tehetjük, dolgozunk vagy üldögélünk, páratlan panoráma nyílik a Csobáncra. Ezért aztán, bár a földrajzilag nagyjából a Káli-medence és a Tapolcai-medence határán elterülő festői falucskát a tanúhegyek ölelik körül, és a kihűlt vulkánok mindegyike kedves a szívünknek, azért a „mi hegyünk” elsősorban a Csobánc. Nem tudok betelni vele reggel és alkonyatkor, párában és szikrázó napsütésben gyakran ott marad rajta a tekintetem, valamiféle mágikus kényszert érzek vele kapcsolatban, mint Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjében a kiválasztottak. Még a formája is hasonló, mint azé a hegyé, ahol aztán különös kapcsolat jött létre az univerzum lakói között.

A festői falucskát tanúhegyek ölelik körül – háttérben a Csobánc felhőbe vesző csúcsa Fotó: Pesthy Márton/Napló

Elképzelem, milyen élet lehetett fenn a várban Gyulaffy László kapitány uram idejében, kinek lova patkójának nyomát a legenda szerint a hegytető fennsíkjának északi oldalán egy kőtömb őrzi, melybe egy kard és egy patkó van belevésve. A történet szerint a várkapitánynak volt egy táltos lova (a régivágású mesékben a táltos ló beszélt, szárnyai voltak, és nem fogta a kard), amit a császár mindenképpen meg akart szerezni tőle, de ő tiltakozott, mint Fábián Pista a göndör hajával kapcsolatban, ezért menekülnie kellett, és a táltos ló azt tanácsolta neki, hogy fordítva patkoltassa meg, és akkor az üldözők jól összezavarodnak. Így is lett, vagy nem pontosan, ki tudja már, tény viszont, hogy a jó emlékezetű várkapitány, kinek harciassága miatt még a török is eltakarodott egy időre a környékről, részt vett egy másik híres várvédő, Dobó István mellett a Habsburgok elleni szervezkedésben, ami miatt Bécsbe rendelték, de ő inkább Erdélyt választotta, ám haláláig kínozta a honvágy és Csobánc várának hiánya.

Amikor egy település életkorát megtippeljük, általában megnézzük, mikor említik először oklevelekben. Nos, Káptalantótit 1270-ben. Azt is tudni véljük, mi folyt itt annak előtte, jöttek-mentek az úton a rómaiak, Kál horkának, a „kalandozó” magyarok hadtáposának volt szálláshelye, meg a vér emberéé, Vérbulcsúé is alighanem, azután jött el a letelepedés ideje. Az első tóti családokra gondolok néha, akiknek ugyan nem maradt fenn a nevük, de az igazi pionírok mégis ők voltak. Akik jöttek, körülnéztek, és azt mondták: na jó, akkor ezentúl itt fogunk élni. Tisztelet nekik, Isten éltesse sokáig az utódokat.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!