Kapirgálás a veteményesben, a széttaposott rózsák és a természet jelbeszéde

Március 28.

Nézegetem a címeket a hírportálokon. Az, hogy „illegális koronapartit tartó részeg rend­őrök loptak útjelző táblákat Franciaországban”, még annál is jobb, mint a „kiderült, milyen állapotban van Lady Gaga meglőtt kutyasétáltatója”. A világ kezd a szürrealisták vándorkiállítására emlékeztetni. Mindeközben rendületlenül várom a „mi gólyánkat”. Olyannyira, hogy kelepelésnek hallucináltam a fakopáncs gyógyító tevékenységét. Elmaradtak a kismadarak, megszűnt a mozgás az etetőknél, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg kitört a tavasz. Az idő visszatért a normális kerékvágásba, már este fél nyolcig kapirgálhatok a kertben. Van mit. Például kiszabadítom az ősszel elvetett zöldborsót a gaz fogságából. Ehhez nagyjából egy nyugdíjas órásmester angyali türelmére van szükség, miközben a többi dolog persze úszik, akkor sem győzném, ha annyi karom lenne, mint Sivának.

Vigasztalásul íme egy zen buddhista gondolat. Ha a mozgást megállítjuk, nemmozgás van. Ha nyugalmunk oda, nemnyugalom van. Amikor megszűnik mindkettő, hogy maradhat fenn az egység? A dolgokat végül is teljességükben nem uralják törvények. Az összhangban lévő elme egységében az egyedi tevékenység megszűnik. Eltávozik minden kétely, megszilárdul az igaz hit. Nem marad hátra semmi, amire emlékezni kell.

Március 29.

Az egyik barátom, kitűnő fotográfus, „napi gyökér” címmel néha feltesz a közösségi oldalra egy-egy képet szabálytalanul parkoló autókról. Döbbenetesek. Mozgássérültek számára fenntartott helyen, keresztben, mindjárt kettőt elfoglalva, meg ilyenek. Most már nekem is van ilyenem. Történt ugyanis, hogy kicsinosítottuk a ház elejét. Ne érje szó. Meg egyébként is. Virágok, facsemeték. Mindezt komoly terepmunka előzte meg, mert előttünk nem törődtek vele. Sok munka, nem kevés pénz, de megérte. Az ember közösségi lény. Jöttek is a helyi szomszédok gratulálni, megköszönni. És ez nagyon jólesett.

Másnap reggel egy huppanásra riadtunk. Megérkezett a nyaralós szomszéd, akit szerencsére nem sokszor látunk. Az autójával szántszándékkal eltiporta a frissen kiültetett rózsát, majd elkezdte szétszedni az ágyásszegélyt.

Elindulok felé, hogy megkérdezzem, mégis mivel foglalkozik éppen. Ásó van a kezemben, mert éppen dolgoztam vele. Leteszem. Az önuralom diadala. Közli, hogy ez az ő parkolóhelye. A közterület, a mi házunk előtt. Nincs mit tenni, életemben először kihívom a zsarukat. Megérkezik két rendkívül rokonszenves fiatal rendőr, próbálják megfékezni az indulatokat, mert zen ide, zen oda, megy fel a vérnyomásom. Kiderül az is, ez nem rendőrségi ügy, holott első látásra nekem garázdaságnak és rongálásnak tűnik. Értem én, de akkor most ezentúl mi lesz? Így fogunk élni? Kiszolgáltatva? És ha másodjára is megteszi? Közölte ugyanis, hogy ha bármit oda merünk ültetni, azt széttépi. Ez a szomszéd bácsi (nevezzük így) egyébként archetípus. Azé, aki azt gondolja, hogy bármit megtehet, és egyébként is mindig mindenben igaza van, hiszen így szokta meg, valószínűleg már gyerekkorában.

A rózsák széttaposásától ugyanis csak egy lépés az állatkínzás. Ennek komoly irodalma van.

Március 30.

Próbálunk lenyugodni. A szomszéd bácsi elhúzott, de nyilván nem nyugszik. Búcsúzóul még készített néhány fotót a házunkról (egyébként ezt is lehet?), kíváncsian várjuk a folytatást.

Ülök a kertben a gyomlálási és ültetési szünetekben, és olvasgatok. Peter Wohlleben: A természet jelbeszéde. A kiváló német erdész-környezetvédő és író ebben a kötetében arra hívja fel szíves figyelmünket, hogy a természetben tett felfedezőutak a kertkapunk előtt kezdődnek. Ugyanis rengeteg izgalmas és lenyűgöző jeladót figyelhetünk meg anélkül is, hogy belebonyolódnánk egy nagyobb expedícióba. A szél, a felhők, a növények, az állatok szakadatlanul szállítják az információkat, a többi rajtunk múlik.

A szerző ezúttal is informatív és szórakoztató, a kerti praktikáktól a népi bölcsességeken át a körömvirág képességeinek feltérképezéséig gyarapodhatunk általa, tudásban és szemléletben.