Karanténnapló: Rózsa tövissel

MÁJUS 9.

Hetvenhat éve ezen a napon ért véget a második világháború Európában. Az első olyan háború, amelyben több volt a civil áldozat, mint a har­coló. Mérhetetlen szenvedés és pusztítás éveken át. Erőszak, kegyetlenség, kínzások és öldöklés. Vajon mindez, az ezekre való hajlam gyárilag bele van kódolva az emberbe, csak többnyire lappang? Mindenesetre az emberiség időről időre megvadul, és akkor nem ismer sem Istent, sem másik embert.

Hetvenhat év alatt ezen a kontinensen a délszláv háború kivételével nem kellett együtt élnünk a háború rettenetével. Néha persze azért rezgett a léc, de megúsztuk. Arra nézvést, hogy ez mindig így lesz, az Európai Unió sem garancia, viszont a legnagyobb haszna talán az, hogy a hagyományos, területszerzésre fókuszáló háború okafogyottá vált. Boldog békeidőket, Európa!

Mai zen buddhista észrevétel: az emberi elme a legmagasabb szintjén univerzális elme. Mint univerzális elme tiszta, békés, körülményektől nem függő a maga igazi és lényegi természetében, csak az alantasabb elmékkel való kapcsolataitól lesz reakciók raktára.

MÁJUS 10.

Tapolca. Kiülés a pékség teraszára egy kávéra. Maszk nélkül ülök. Távozáskor felveszem a maszkot és elsétálok. Néha belezavarodom. A két oltás és a védettségi igazolvány azért biztonságot ad, bár jártam olyan helyen is, ahol mindezek ellenére a belső térben megkértek, hogy vegyem fel a maszkot is. Felvettem. Átsétálok a moziba. Még tíz nap a nyitásig. Komoly elvonási tüneteim vannak, eleinte alighanem mindent megnézek majd, azt is, ami nem érdekel. Elballagok a könyvtár előtt. Onnan az a hír, hogy a Tapolcai Nőklub tagjai összefogtak a könyvtárba járó gyerekek érdekében. Tekintve, hogy a tizennyolc éven aluliak csak védettségi igazolvánnyal látogathatják az intézményt, a nőklub tagjai kísérik el őket az intézménybe. Sümegen ugyanezt teszi az Aktív Nagyik csoport. Kölcsönnagyi. Zseniális.

Mindeközben a május ott folytatja, ahol az évszázad legcudarabb áprilisa abbahagyta. Egy nap jó idő, aztán három nap büntetés. A szelet most már mániákusan figyelem, kezd meggyőződésemmé válni, hogy ez nem normális. Hajdanán úgy tanultuk és úgy is volt, hogy a Kárpát-medence néhány huzatos helytől (ilyen például a Kisalföld, és ugye Veszprémben vagy harangoznak, vagy fúj a szél, esetleg a kettő egyszerre zajlik) és extrém esetektől eltekintve viszonylag szélvédett. Most meg úgy tűnik, az az extrém, ha éppen elcsendesül egy kicsit. Néha olyan érzésem támad, hogy egy nagy lépcsőházban élünk, ahol valaki nyitva felejtette az ablakokat és az ajtót. Aznap, amikor ismét Budapesten jártunk, szép idő volt. Rövid időn belül harmadjára kerestünk fel egy görögkatolikus templomot. Keresztelő, házasságkötés, gyászszertartás. Az ember földi létének mérföldkövei, legalábbis az európai kultúrában, napjainkig. Mindháromszor ugyanazt a fiatal, karizmatikus papot hallgattuk. A liturgiában van valami megfoghatatlan, de nagyon erősen ható misztikum. Egy fiatal nő énekel, csodálatosan. A Miatyánkot. Repülök a hangokon, mint a búcsúztató végén az égbolt felé szálló lufik.

MÁJUS 11.

Megjött a nyaralószomszéd. Az, amelyik a legutóbbi látogatásakor szétdúlta a házunk előtt a virágoskertet. Utána feljelentett minket minden létező hatóságnál a kiültetett virágok miatt. Most beérte annyival, hogy távozása előtt tövestül kitépte az egyik rózsánkat. A türelem rózsát terem. Hogy a kitépett rózsa terem-e további türelmet, nem tudom. Állítólag ez nem rendőrségi ügy. Amennyiben a rongálás, a garázdaság, a másik ember megkárosítása, a környezet folyamatos rombolása nem az, akkor itt valami elromlott. És sajnos az agresszorral szembeni szelídséget sokan félreértik, gyengeségnek tekintik. Viszont nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, ahogyan azt Rejtő Jenő oly szépen megfogalmazta, és ez biztató.

MÁJUS 12.

Egy nap kánikula után ismét szakad az eső. Kiváló alkalom végre hozzákezdeni Laurent Obertone Gerilla (Franciaország végnapjai) című könyvéhez. Több mint négyszáz oldal, ám bámulatos gyorsasággal fogynak a lapok. A Gerilla arról szól, hogy miként omlik össze napok alatt egy ország, egy állam, ha elszabadulnak a hordák, és a polgár már csak magára számíthat a tomboló erőszakban. Disztópia, persze, de a napi híreket olvasva nem tűnik sem lehetetlennek, sem távolinak.