Ágyúdörgés éjjel-nappal

Október 10.

Már vagy egy hónapja nyomja, szakadatlanul. Most éppen vasárnap van, de ma is. Lassan kikoptak mellőle a vadászok, elcsendesednek a benzines kaszák, hazarepültek a brit légierő katonái, a nagy flex is aluszik, bezártak a romkocsmák és leléceltek a turisták, de ő kitart, a végsőkig. Tolja azt a nyavalyás „karbidágyút”, ha kell, ha nem. Nyuvasztja éjjel-nappal. Hogy vaksötétben miért, azt már végképp nem érti a környék lakossága, akkor legfeljebb baglyokra mehetne vele, de a baglyok egyrészt nem azok, amiknek látszanak, másrészt nem szeretik a szőlőt. Talán a borzokra hajt, nem tudni.

Mindenesetre megvette a készüléket jó sokért, és mivel joga van használni, hát használja. A felriadó kisgyerekek, a permanens szilvesztertől stresszelő kutyák tökéletesen hidegen hagyják, miként a folyamatos zajszennyezésnek az Alzheimer-kór kialakulására gyakorolt hatása is. A táj urának egyetlen célja van, hogy eladja a borát, és ez szentesíti az eszközt.

Eleinte azt hittük, hogy a törökök ismét nekifogtak az ostromnak Csobánc vára alatt, esetleg a borogyinói ütközetet modellezi valaki, de nem. Csupán egy antiszociális akcióhős teszi egyre nehezebben elviselhetővé a mindennapokat. Ha rámegy a jégborra is, fogyni fog a türelem és a humorérzék is.

Október 11.

Ma van a lánygyermekek világnapja, ez idáig nem tudtam ezt sem. Viszont jó, hogy van, ki tudja, meddig lehet, mikor jut eszébe valamelyik tébolyultnak, hogy ez megkülönböztetés, hátrányos is a tetejébe, vagy valami hasonló ostobaság.

Nekem (magamnak, személyesen) arra volt jó, hogy egy átlagos hétfői napon nem biztos, hogy elkezdtem volna felidézni a lányaim legjobb, legviccesebb dobásait, gyerekkoruktól mostanáig.

Így viszont azon kaptam magam, hogy csendesen, ám kiválóan szórakozom a jobbnál jobb emlékeken, elhessentem az idő múlása miatt érzett röpke önsajnálatot, és ismét hálásnak bizonyulok a sorsomért. Felrémlenek persze némely aggodalmak is, de a létezésük felett érzett öröm mindent visz.

Általánosságban szemlélve pedig arra is kiváló alkalom kínálkozik, hogy belássuk, lánygyereknek lenni nem mindig és mindenhol lampionos kerti mulatság. Csak néhány kiragadott példa. Kényszerházasság, erőszak, oktatási egyenlőtlenségek. Évente 12 millió kislányt adnak férjhez 18 éves kora előtt. 130 millió 6 és 17 év közötti lány egyáltalán nem járhat iskolába.

Október 12.

Érdekes dolog a foci. Egy ideig azt hittem, értek is hozzá valamelyest, hajdani igazolt játékosként, majd vérmes szurkolóként. Az angol–magyar (1-1, Wembley Stadion) után néhány perccel viszont úrrá lett rajtam a kétségbeeséssel elegy bizonytalanság szörnyű érzete. Tényleg nem értem, és a stúdióban szakértő kommentátorok sem visznek közelebb a megfejtéshez. Mert az, hogy tele nadrággal nem lehet játszani, nem nóvum, inkább evidencia. És egyébként is, miért kellett volna egymás után kétszer úgy megijedni a félelmetes albánoktól, hogy ez legyen a vége? Mennyivel megnyugtatóbb a Wembley-ben focizni? Jó, most is egyszer lőttünk kapura, az angolok meg visszatértek ahhoz az unalmas, kiszámítható játékukhoz, ami miatt szörnyű lett volna, ha véletlenül megnyerik az Európa-bajnokságot, de akkor is. Az 1-1 az egy-egy.

Október 13.

Hogyan nem találkoztam (már megint) Sára Ferenccel? Így jártam persze Bartók Bélával is, de az valamelyest érthetőbb. Jó régen jártam már Gyimesben, ahol ő magyarországiként letelepedett, de akkor erősen tervben volt, hogy ismeretlenül bekopogok egy kézfogásra tiszteletem jeléül, de ez elmaradt. Most meg szinte házhoz jött, de az építőiparral folytatott kilátástalan küzdelmem hevében és miatt mégsem sikerült összefutnunk. Így aztán csak beszámolókból értesülhettem a minapi mindszentkállai csodáról. Mert az tényleg csoda, hogy egy októberi szombaton, a turistahad elvonultával a tömeg szinte szétrúgja a művház oldalát a gyimesi zenészek és táncosok látogatása kapcsán. A Kőfeszt Folkklub legutóbbi programján pedig ez történt, ami több szempontból is nagyszerű hír.

Egyrészt az van, hogy immár bizonyossá vált, két Kőfeszt között a legrövidebb út a saját kultúránkhoz a Kőfeszt Klub elnevezésű pompás találmány, azaz azok a zenés-táncos összejövetelek, amelyek sorozatban jelennek meg a Káli-medence falvaiban. Másrészt meg az, hogy született egy autentikus alternatíva a nyaralók által behurcolt nagyvárosi kultúra és a helyi falunapok gyakran zűrzavaros ízlésvilága mellé. Már az első Kőfeszt után volt szerencsém leírni, hogy sikerre van ítélve. Most az is jól látszik, hogy a folkklub szintén.