Kívülállás és szórakoztatóipar

Szeptember 26.

Az előző naplóbejegyzésben többek között két nagyszerű kortárs magyar költőről, Fenyvesi Ottóról és Németh István Péterről is szó esett legújabb kötetük kapcsán. Jöjjön most egy amerikai nő a huszadik századból. Anne Sexton többek között Sylvia Plath kortársa volt, de a magyar olvasóközönség eddig szinte semmit nem tudhatott róla. Ez valahogy így alakult, pedig Sexton szintén az úgynevezett vallomásos költészet jeles művelője volt, és Amerikában komoly kultusz övezi. Élj vagy halj meg című könyve (21. Század Kiadó, 2021) tehát egyfajta hiánypótló is, és egyben hozzájárul a modernisták után érkező szókimondó vallomásosok jobb meg­ismeréséhez.

Anne Sexton 1928-ban szü­letett, a kötetben szereplő verseket 1962 és 1966 között írta, szerzőjük 1967-ben Pulitzer-díjat kapott, 1974-ben öngyilkos lett. A költeményeket keletkezésük sorrendjében olvashatjuk, akár egyfajta kor- és kórtörténetként is. Depresszió, szólt a diagnózis. Melankólia, mondta ő. Sorsa élénken emlékeztet Plathéra, akivel egyébként baráti viszonyt ápolt és együtt tanult a Bostoni Egyetemen. Ahol úgy emlékeztek rá, mint egy, a poé­tikai szemináriumokról rendszeresen elkéső, élénk mintás ruhákat viselő nőre, akinek remegett a keze, ha fel kellett olvasnia, láncdohányos volt és a cipőjébe hamuzott. Kívülállásának tárgyi bizonyítékainál azonban sokkal érdekesebbek a versei, belső kívülállásának lenyomatai.

Persze eleve olyan korban élt ezen a Földön, ahonnan folyamatosan elvágyódott, amikor nőnek lenni eleve kívülállásnak számított a férfiak világában, hiszen valamiféle kettős mérce uralkodott az elvárások tekintetében, lett légyen szó házasságról, szexualitásról vagy munkáról. Ijedelemre azonban semmi ok, nem valami harcos, mozgalmár lírát kapunk, ennél Sexton sokkal izgalmasabb. Egyszerre erős és határozott, ugyanakkor tragikus és megrázó, a létezés nehezen viselhetőségének krónikása. Az Élj vagy halj meg igazi reveláció, éppen ideje volt, hogy hozzáférjünk.

Szeptember 27.

Hetvenharmadik születés­napja után néhány nappal meghalt Baksa-Soós János, Január Herceg. Bár zene­kara, a Kex mindössze két évig működött, kitörölhetetlen nyo­mot hagyott a magyar rock and rollban. Maga volt a felmutatása annak, hogy másként is lehet, mint ahogyan azt a hatalom a hatvanas években elvárta. Besúgták, megverték, elüldözték, de egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Szenzációs fickó volt, alighanem zseni. Mindeközben megkezdődött a Rolling Stones amerikai turnéja. Kár. Mégpedig azért gondolom így megveszekedett, több évtizedes rajongóként is, mert a nyolcvanhoz közeledve előbb-utóbb abbahagyják a srácok. És a méltóságteljes, mennybemenetelhez hasonlatos visszavonulásra nem lesz különb alkalom, mint Charlie Watts halála. Lehetett volna még tovább tolni, a végkimerülésig, különböző, amúgy is létező formációkban és szólóban, ezt a ziccert azonban kihagyták. Maradt a gesztus, Charlie kivetített alakja a színpad felett.

A Rolling Stone Magazin 2004 után újra „kiadta” minden idők ötszáz legjobb dalának listáját. Akkor Bob Dylantől a Like a Rolling Stone volt a listavezető, most éppen Aretha Franklin Respectje végzett az élen. Ezért jók ezek a listák. Mindenki mondana ötszáz jobbat.

Megjelent a Vár Ucca Műhely irodalmi és művészeti lap hetvenkettedik száma, benne ezúttal négy tanulmány, köztük Tevesz László Vad férfiasság az ellenkultúrában című esszéje. Öntörvényűség, lázadás, rock and roll, ezek a hívószavak. Kitűnő írás, az ötvenes évektől napjainkig követi a megtalálni vélt szabadság útját és módozatait, egészen a szánalmas lecsengésig és a szomorú konklúzióig. Mely szerint „a globális konzumvilágnak ma nincs számot­tevő ellenzéke, sem a fiatalok között, sem másutt”. Vagy ahogy Fenyvesi Ottó írta egy helyen, „a kezdeti művészi és társadalomkritikai eredmények ellenére a rock and roll az ezredfordulóra elveszett, győzött a szórakoztatóipar, a popzene”. Így megy ez. A kezdeti rettegés után tehát ne essünk pánikba, ha még ma is szívesebben hallgatunk például Doorst, mint szinte bármit a mai zeneiparból, nem mi öregszünk rosszul.

Szeptember 28.

Nézem a konzumfutball jelenlegi csúcsát, Paris Saint-­Germain–Manchester City. Vá­rosneveket használó arab belügy. Nincs kinek szurkolni. Holott a pályán a világ valaha volt egyik legnagyobb focistája, Lionel Messi, a másik oldal kispadján pedig minden idők egyik legjobb edzője, Pep Guardiola. Együtt tették naggyá az azóta botrányosan szétvert Barcelonát. Aztán Messi villan egyet. Lehet menni aludni, reggel az Úr kegyelméből kezdődhet a paradicsom befőzése.