Nagy családok a város peremén

Érdekes, egyforma kiállású tizenkilenc ház alkotta a Síp utca felső részét egykor Veszprém nyugati felében. Akkoriban a város szélét jelentette, ma már ez a városrész, a Dózsaváros nagyra nőtt. Üzletekkel, intézményekkel, ipari létesítményekkel is bővült a környék. Ám Debreczeny János György, aki a félkomfortos, kis méretű, kis udvarú típusházak egyikében született, és csaknem harminc esztendeig ott is lakott, azt is fel tudja idézni, hogyan jöttek létre az ONCSA-házak. Az oda elsőként beköltözőkről talán a legtöbbet tudja, és saját tapasztalatait levéltári gyűjtéssel is kiegészítette. A Síp utcai házak fenntartói egyszerű, kétkezi munkások, iparosok voltak. Egy azonos volt bennük: mindegyikük sok gyermeket nevelt. Legalább hatot, de jobbára nyolcat-tízet, akadt, aki tizennégyet. - Ma már ez furcsának hangzó lenne, de akkoriban is volt erre egy cinikus megjegyzés: „gyerekgyár” - fogalmazott a férfi, aki villanyszerelő lett. 

A sok gyermek vállalásában nagy szerepet kaphatott a vallásosság. Debreczeny János György emlékszik rá, hogy katolikus családjában a terhesség helyett az áldott állapot kifejezést használták. A gyermeket nem teherként viselték, hanem a szívük alatt hordták, gyakran mondogatták, hogy a gyerek áldás, Isten áldása. S a nagy családokban felnövők jellemzően szorgalmas, derék, dolgos emberek lettek. Hiszen muszáj volt beleszokniuk a családi munkamegosztásba, ahol mindenkinek ki kellett vennie a részét a napi feladatokból. 

A nagycsaládosok gondjai között a legnagyobbnak a lakhatás számított. Ezért is jött létre az ONCSA, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap. Az 1940 és 1944 között működő állami szociális szervezetet a sokgyermekes szegények támogatására, a születésszám emelésére és gyermekvédelmi célokból alapították meg. A terv keretében országszerte közel 12 ezer típuslakást építettek telepszerűen, harmincéves, kamatmentes kölcsönnel. A telepeken élők életmódját, gazdálkodását folyamatosan ellenőrizték, tanácsokkal segítették. Más tevékenységeket is folytatott persze az ONCSA: fiatal házasoknak, gyerekeknek segélyt nyújtott, közjóléti szövetkezeteket hozott létre. Búzavirág akciója keretében Szent István napján, augusztus 20-án kitüntették a sokgyermekes anyákat. Veszprémben is. Erről írt is a korabeli újság. Az 1942-es tudósítás szerint tízet jutalmaztak a városi színházban, napszámosok, vasútüzemi altiszt nejét is, és köztük Debreczeny Imre Lajosnét, a tanulmány szerzőjének édesanyját. Az ünnepségen az elismerést átvevők nevében ő mondott köszönőbeszédet. 

- Ezek a szülők az elmúlt évszázad elején születve átélték az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, a trianoni döntést és a világgazdasági válságot, s már gyerekesként a II. világháborút. Gondoljanak bele, mekkora változást hozott életükbe, hogy önálló hajlékhoz juthattak! - hívta fel a figyelmet Debreczeny János György. Arról is mesélt, hogy édesapja jeruzsálemhegyi iparoscsaládba született, ahol nyolcan voltak testvérek. Ő is ács-kőművesként dolgozott, a veszprémi viadukt építésén is. Felesége tizenhárom gyermekes családban nevelkedett a Püspökmajorban. Az ő szülei a püspöki gazdaságban szolgáltak, édesapja megjárta Doberdó és Isonzó környékét, de lányát varrónőnek taníttatta. 

- Ma már talán el sem tudjuk képzelni, hogy ezek a hányatott sorsú emberek mekkora örömünnepnek élték meg, amikor a Síp utcába költözhettek. Pedig csak egy szoba-konyhásak voltak, terasszal és kamrával együtt 52 négyzetméteresek. 

Debreczenyék 1943-ban kapták meg az egyik ilyen házat. Korábban albérletekben, szükséglakásban laktak. A tanulmány szerzője szerint ez a hangulat, a biztonságérzés járulhatott hozzá, hogy megfogant, és 1944 júliusában megszületett. A Síp utca 18. szám alatt, ahogy akkor szokás volt, otthon szüléssel. Bözsi bába egy gyerekorvost is hívott. Ugyan János György már a tizedik gyermeke volt édesanyjának, de ikertestvérével együtt jött a világra. Sokszor nevezték fészekfentőnek, a fészekben utolsóként kikelő, azt utoljára elhagyó fiókának. 

Debreczeny János Györgynek Sokgyermekes veszprémi családok anno címmel jelent meg tanulmánya a Veszprémi Szemle várostörténeti folyóirat 62. számában. Arról is írt, hogy Síp utcába költözésük után közel egy évvel, három hónapos korában a háború miatt családja elhagyni kényszerült otthonát. A csatár-hegyi pincék adtak nekik menedéket. Visszatértük után az utcájukat körülvevő üres telkek, a Séd völgye és a Gulya-domb ideális tér volt számukra a játékhoz. Gyakran libapásztorkodtak, a tavasszal vett választási mangalica kismalacokat etették, őrizték. Jó volt így, itt felnőni több testvérrel, sok kortársával együtt. Az utódok a szülői házakat jobbára kibővítették, komfortosították, s már jellemzően csak egy-két gyermeket vállaltak. 

- Mára csak az utcafronti homlokzatok maradtak egységesek, emlékeztetve talán megépülésük okára: a nagycsaládosságra - zárta tanulmányát a helytörténész.