Termékeny üresség – A csendben lelkünk megtalálja életünk igazi kérdéseit

Mi jut először eszébe a karácsonyról? Gond az, ha a legtöbben az ajándékra gondolnak?
– Az első szó, ami eszembe jut, a közelség. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az Isten közel jön az emberhez, az emberiben mutatja meg önmagát, s ez az alapja annak is, hogy mi, emberek egymáshoz közel tudjunk lenni. Amennyire vágyunk a közelségre, annyira félünk is tőle, mert a valódi közelségben sebezhetővé, kiszolgáltatottakká válunk. Mégis ez az, ami igazán betölti a szíveket, ez a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk: elfogadó, szelíd szeretettel közel lenni a másikhoz. Semmiképpen sem gond, ha valakinek az ajándék jut eszébe a karácsonyról, hiszen az ajándékozás a szeretet kifejezésének egyik ősi formája, de érdemes ránézni, hogy vajon az ajándékkal „letudni” szeretnénk valami elvárt kötelességet, vagy benne vagyunk-e a szívünkkel-lelkünkkel abban, amit adunk.

Jelszerű vállalások, örök értékek

Az adventkor hangoztatott elcsendesedett várakozás mintha csak a szavak szintjén jelenne meg, az ilyenkor felfutó jótékonykodás mintha csak a látszata lenne az igazi nyitott szívvel járásnak. Hogy vélekedik erről?
– Nem ítélnék ilyen szigorúan. Természetes, hogy feszültség van az ideáljaink és aközött, amire képesek, készek vagyunk. Ez a feszültség termékeny is lehet, ha nem engedünk a kiábrándultságnak, a fásultságnak, ha készen állunk naponta újrakezdeni. Az advent valóban meghívás az elcsendesedésre, a megállásra, a befelé figyelő várakozásra, ugyanakkor azt is látjuk, hogy a világ, amelyben élünk, harsány, hiperaktív, minden űrt kitölteni akar és hajszol minket. Minden apró, jelszerű vállalás, néhány perc csend, befelé figyelés, kevesebb online jelenlét, önként vállalt lemondás egy-egy apró lépés afelé, hogy az ünnepre legyen bennünk hely, kicsivel nagyobb tágasság arra, hogy befogadjuk a szeretetet: Istenét és a másik emberét. Ugyanez érvényes a jótékonykodásra: minden olyan apró gesztus, amelyben szabadon, ellenszolgáltatást nem várva tudok mások felé fordulni, adni az időmből, figyelmemből, anyagi javaimból, örök értékkel bír, megnyitja a szíveket, lebontja a falakat, segít abban, hogy kilépjünk lövészárkainkból, bezárt kis világunkból. Legalább ilyenkor. S ha ráérzünk az ízére, ha látjuk a jót növekedni, akkor talán máskor is képessé válunk rá.

Magunkban mélyebbre nézhetünk

Milyen kérdéseket kellene feltennünk magunkban, magunknak adventkor, hogy az élet finomságaira akkor is ráérezzünk, amikor épp nem karácsonyi sütit falatozunk?
– Az élet olyan gazdag, olyan sokféle módon lehet érezni a finomságát… A Napló-olvasók is annyira sokféle élethelyzetben olvassák ezeket a sorokat, hogy tiszteletlenség volna részemről, ha meg akarnám mondani, milyen kérdéseket tegyenek fel maguknak. A lényeg szerintem épp az, hogy legyenek kérdéseink, valódi kérdéseink. A karácsonyt megelőző időszakban a fogyasztói társadalom csatornái nagy erőkkel próbálnak minket a felszínen tartani, a felszínesség kultúrájának tobzódását látjuk, a tárgyiasított szeretet ünnepét. Ha megtaláljuk magunkban a vágyat, hogy mélyebben nézzünk rá az életünkre, ha készek vagyunk egy kicsit megállni, kitenni magunkat annak, hogy termékeny üresség keletkezzen bennünk, akkor ebben a csendben a lelkünk maga fogja felszínre hozni életünk igazi kérdéseit. Akkor már csak ahhoz kell bátorság, hogy ne meneküljünk el előlük…

A szerzetesi napirend szépsége

Jézus születésének ünnepére készülhetnénk, de inkább elkalandoznak a gondolataink a tennivalóink felé, nem tudunk kiszállni a mókuskerékből, a karácsonyvárás mintáink szerint amúgy is a sürgés-forgás időszaka. Mi lehet e téren a szerepük a Bakony szívében, a remeteség régi helyszínén élő bencés szerzeteseknek?

– A monostorban az advent a lecsendesedés, a befelé figyelés időszaka. A természet is erre hív, a monasztikus életnek pedig a sajátja, hogy nagyon együtt él a természettel. Ahogy korábban sötétedik és hűvösebbé válik az idő, elfogynak a kerti munkák. A negyedik héten a vendégfogadást is felfüggesztjük, az utolsó napokban a munka is elfogy, és imádságban készülünk az ünnepre. A szerzetesi közösség napirendje megtartó keret. A szépsége, hogy mi ezt együtt éljük meg, nem kell kitalálni senkinek a saját készületét. A folyamatot kirajzolja a napirend, csak benne kell lenni. A korai kelés, a rorate szentmisék, a szombati gyertyagyújtások rajzolják ki az ösvényt, amely a betlehemi jászolhoz vezet. Imádságaink nyilvánosak, bárki, aki szeretne az ünnep előtti nyüzsgésből egy kicsit kilépni, eljöhet hozzánk néhány órára, osztozhat velünk a csendes várakozás hangulatában. Szombat esténként zenei áhítatra hívjuk vendégeinket, most szombaton például a budapesti Bach-consort és az Orlando együttes nagyszerű koncertje segíti az elcsendesedést.

Együtt töltött időt, élményt kérnek

Monostoruk közösségének tagjai megajándékozzák egymást? Például kihúzzák egymás nevét, mint egy iskolai osztályban, hogy ki kinek készítsen ajándékot?
– Igen, testvéri közösségben élünk, a karácsony meghittségéhez az Isten jelenlétében töltött imaidők, szép liturgiák mellett a terített asztal és az ajándékozás is hozzájárul. Advent elején mind a kilenc testvér a nevével együtt felírhatja egy cetlire, milyen apróságnak, ajándéknak örülne, majd kihúzzuk egymás nevét. Gyakran nem ajándéktárgyakat, hanem együtt töltött időt, kirándulást, művészeti élményt kérünk a minket húzó „angyaltól”. Szenteste, az esti dicséret és a vacsora után karácsonyi énekeket éneklünk, majd megajándékozzuk egymást, aztán csendben készülünk a virrasztásra és az éjféli misére.

Leegyszerűsödés, elfogadott hiányok

Miről fog beszélni szentestén az éjféli misén? Hol a helye ma a karácsonynak, a hozzá kapcsolódó vallásos történetnek mi ma a legaktuálisabb üzenete? Ez az ünnep is változik?
– Az ünnepeknek épp az a lényegük, hogy jelenvalóvá képesek tenni egy egyszer megtörtént eseményt, amelyikről úgy tartjuk, hogy örök jelentést hordoz. Így a karácsony is egyszerre örök és mindig egy kicsit más. Bár a beosztásunk szerint nem én fogok beszélni az éjféli misén, az idei karácsony számomra mindenképpen a vállalt leegyszerűsödésről, a szabadon elfogadott hiányokról szól. Nagy bizonytalansággal és várhatóan többféle szinten megjelenő nélkülözéssel kell szembenéznünk a közeljövőben. Csak azt vehetik el tőlünk, amit nem vagyunk készek odaadni. Az istállóban, szegényen, eszköztelenül közénk születő Isten önkorlátozása és a szent család egymást támogató összefogása a legnagyobb üzenet és útmutatás ma, amikor energiaforrásaink elapadni látszanak, s a nehézségek, a félelem, a düh falakat épít és árkokat ás családtagok, nemzetek, földrészek közé.