A család erejét nem pótolja semmi

- Nehéz gyerekkorom volt. Hatéves voltam, amikor apám meghalt – meséli Mayer Károly. – Anyám ebben az időben 39 éves volt. Nehéz évek voltak, benne a termelőszövetkezet-indulással.

Ekkor számolták fel a magángazdaságokat, benne a Mayer családét is. Az ’50-es években járunk, a családfő rengeteget dolgozott, ám halálával aztán összeomlott minden.

– A bátyám 18 éves volt, én meg 6. Ezután anyánk beteges lett, nagyon megviselték a történtek, de azért dolgozott – fogalmaz halkan.

Elég hamar fel kellett nőnie Károlynak. Amikor a többi gyerek játszott, akkor neki otthon kellett segíteni. Nem volt egyszerű az életük, de aztán hamar összeszedték magukat. Az általános iskola elvégzése után jött a veszprémi szakiskola, és dolgozott a Nemesvámosi Gépjavítónál is.

– A továbbtanulási és a továbbfejlődési lehetőségek megvoltak – fogalmaz. – Aránylag jó tanuló voltam az általános iskolában, de akkor az volt a koncepció, hogy legyen szakmám, ezt támogatták inkább. Onnan kerültem a VÁÉV-hez, azaz a Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalathoz.

Ám amikor egyesültek a környékbeli termelőszövetkezetek, őt is „elcsábították” a VÁÉV-től. Pedig akkor már ő irányította a szívkórház újonnan épült épületgépészeti munkáit; a nagy kazánházat, hőközpontot ő szerelte két harmadéves tanulóval. Az akkor szakmailag nagy dolognak számított.

– Akaratos ember vagyok – jelenti ki. – Szokták kérdezni, hogy én hogy csináltam? Mindig igyekeztem. 18-20 évesen is, minden tekintetben. Anyám és a bátyám is sokat segített, a család nagyon összetartó.

De vissza a tsz-hez!

– A tsz-hez először nem akartam jönni – árulja el Károly. – Nem titok, azért, mert kevesebb pénzt ígértek. Jó helyem volt, megbecsültek. Aztán mégis idecsaltak, három hét után csoportvezető lettem a tsz-nél, majd öt évig vezetőségi tag is, ahol képviseltem az ipari ágazat, illetve az ott dolgozó tótvázsonyiak érdekeit.

A rendszerváltozás persze elsodorta a tsz-eket is. Elárulja, '83-tól volt másodállása, akkor, amikor már egy kicsit engedték az egyéni vállalkozást is. Sokat dolgoztak, de megérte. Szomorúan gondol vissza azonban arra, amikor a tsz-ek megszűnésének idején, a hivatalos fölszámoló mellett dolgozott. Neki kellett elküldeni a végén még megmaradt dolgozókat a kövesgyűri vasüzemből. Ennek az időszaknak a lezárásakor volt a feladata a raktárosi, az anyagbeszerzői és a fenálló munkák kifuttatásának irányítása. Pontosan emlékszik a dátumra: 1990. december 18-a volt a felszámolás indulása.

– Ez nem volt egy vidám időszak, de valahogy el kellett viselni. Nekem nem mondtak fel, úgy volt, hogy január 8-án jön el ez a nap. Állítólag a papírok is megvoltak a felmondásomra, de meg kellett várni a felszámolót. Jött is, és leültünk, hogy hogyan tovább? Nekem akkor már másodállásban két ember dolgozott, akik elkerültek a tsz-től. Megbeszéltük nagy vonalakban a továbbiakat, de akkor csak egy fél évet tudtunk előre megjelölni. Bizonytalan volt sok minden, de elindultunk. Közben a nejem csinált egy kis boltot. Rengeteget dolgoztuk, gyakran megesett, hogy a vasárnapi meleg leves mellől álltam fel, mert akkor jöttek megnézni a gépet.

Mártával immár 47 éve házasok. Két fiuk van, András és Ákos, akik ma már a saját épületgépészettel foglalkozó vállalkozásaikat irányítják.

– A korrektségre tanítom őket és arra, hogy legyenek kitartóak, egyenesek és becsületesek – mondja.

Nem hagyom ki, csak megkérdezem, Károly válaszol is: – A legkényelmesebb, legjobb dolog a gáz szerintem – még mindig –, mert sem a napelem, sem a szél, szóval semmi nem váltja ki – válaszolja a rezsikérdésre.

Tótvázsonyban egyébként '95-ben vezették be a gázt, akkoriban még nagyon sok gázt szereltek  a környéken. Előtte a PB-tartály volt porondon. Az elsőt, ami hajóra készült a Dunára Magyarországon – és még ma is üzemel –, Mayer Károly terveztette, engedélyeztette és szerelte.

– Most több hőszivattyút szerelünk, mint gázt – teszi hozzá. – Nem csoda, a gáz drágább lett.

Közben mutatja a saját portáját, ami 1976-ban épült. Vegyes tüzeléssel látták el, utána jött az olajkazán, a PB-tartály és a gáz, ami mellett náluk mindig volt vegyes kazán. Most is van. 

– Hobbi? – kérdez vissza. – Ha hobbiról beszélünk, akkor a futball. Futballoztam sokáig, 57 éves koromig az öregfiúk futballcsapatban rendszeresen rúgtam a bőrt. Aztán sajnos a térdem odalett, abba kellett hagynom. A futball összehoz, jó program, most is van már jegyünk a válogatott meccsekre.

A másik szenvedélye a vadászat, ami 35 évre nyúlik vissza. Akkor kezdett többet járni, amikor abbamaradt a foci. Akkor lett igazából vadász, onnantól vannak afrikai trófeái is, hiszen járt Namíbiában is, melyről így vall vadászszemmel:

– Afrika teljesen más, egyfajta csodavilág – mondja. – Az állatvilág, a növényvilág, a klíma. Hihetetlen... 

A vadászat kapcsán szó esik szarvasok által letarolt kukoricáról, túlszaporulatról, vaddisznókról, vadkárról is. A területen korábban működő vadásztársaságokat is vezette, a jelenlegi, Hidegkút-Tótvázsony környékét magába foglaló vadásztársaságot ő alapította. Aztán amikor összeállt minden, átadta a vezetését. 

Károly igazi természetimádó. Nagy szerelem számára a szőlő is a pécselyi hegyen. Ennek is van története. El akarták adni a két sógorával, a gyerekek nem akarták már csinálni, meg is hirdették, aztán… Nagyon jó a kilátás a Pécselyi-medencére, valamint a Balaton mindkét partjára is. A felesége és a fiúk pedig addig mondogatták, hogy maradjon, végül nem adták el.

– Megmaradt, de most már azt mondom, hogy nem bánom, mert ez is csoda, karnyújtásnyira – mondja búcsúzóul.