Damaszkuszi magánutak

Mondása óhatatlanul eszembe jut mostanában, annyi változtatással, hogy a közönyösség helyett a tolerancia kifejezést használom, és a gyakorlatban is igyekszem alkalmazni. Például nem csóválom a fejem, amikor a nagyra becsült operaénekes hölgyet a kereskedelmi televízióban látom, amint az önértékelési zavarokkal küzdő versenyzők produkcióját zsűrizi. Persze szó sincs megalkuvásról, elveim feladásáról, inkább megértő és elfogadó vagyok. A lelki békémnek jót tesz, ha nem dühöngök a művésznő választásán, a „leereszkedésén”. 

Azok az emlékeim tolultak fel az adás láttán, amikor a türelem domináns szerepet játszott a hétköznapjainkban. Ifjúkori, baráti csavargásaink idején gyakran beültünk egy falusi kocsmába sörözni, és ha literes üvegben szalontüdőt vagy körömpörköltet is tartottak, kanállal jóízűen befaltuk. A kocsmáros villanyrezsón, fazék vízben melegítette meg. Akadt olyan barátunk, aki megvetette a kajálásunkat, mert a faterja egy menő pesti hotel séfje volt. Látatlanban sem akart lealacsonyodni hozzánk. Mi toleráltuk a magatartását. Annak a srácnak is, aki soha nem ivott velünk sört vagy pálinkát, mert iszákos, melós szüleit nem szerette volna utánozni. Pár fős, összetartó bandánkhoz egy olyan fiú is csatlakozott, akinek a szülei pártfunkcionáriusok voltak. Nos, ő a belé nevelt ateizmusa miatt soha nem jött be velünk megcsodálni az útba eső templomokat. Elfogadtuk, megértettük buta idegenkedését, s nem hecceltük, szekíroztuk.

Idősödve eltávolodtunk egymástól, de azért a hírek oda-vissza szálldosnak közöttünk. A három egykori haver sorsa, pálfordulása íróként, újságíróként kezdett érdekelni. A későbbi Pál apostol megtért a damaszkuszi úton, elég volt egy átmeneti vakság, hogy Jézus követője legyen. Barátaim is egyfajta, ám mintha ellenkező irányú damaszkuszi utat, magánutat jártak volna be. A kocsmai konzervet elutasító fiú nyaranta régóta lángost, kolbászt és halat süt egy balatoni strandon; az üdítő, frissítő sörről hajdan lemondott társunk ma egy kisváros züllött, családját elhagyó piása; a harmadik, a templomi, meghitt békétől óvakodó srác évekkel ezelőtt rákból gyógyult, a második operáció visszaadta az egészségét. Hívő lett, gyónni, áldozni jár. Életük talán kényszerű, elkerülhetetlen fordulatai Dantét idézték fel bennem: „Nincs nagyobb fájdalom, mint visszaemlékezni a boldog időre nyomorunkban.” Bölcsnek, közönyösnek kellene lennem, de a keserűség egy időre makacsul belém ivódott.