Holt szezon helyett

Február 26.

A Veszprém–Balaton Európa Kulturális Fővárosa-évad után óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy mi lesz most. Annál is inkább, mert az EKF sikert sikerre halmozott, olyan szellemi pezsgést és infrastrukturális fejlődést hozott, hogy még a varjak is elfelejtettek károgni. Igen ám, de bizonyos szempontból nézve ezután következik a java, azaz, hogy a polgárok a jövőben is megtöltik-e, élettől duzzadóvá teszik-e a létesítményeket, és továbbra is el leszünk kényeztetve programokkal, vagy inkább nem, Veszprém begubózik, vagy rákapott a dolgok ízére és tovább pörög. Az első válasz nem váratott sokáig magára. A Holtszezon Irodalmi Fesztivál bátor és hatalmas ötlet, a megvalósítása pedig tökéletesen sikerült. Ottjártamkor egyszerre több remek előadás közül lehetett válogatni, de azt azért álmomban sem mertem feltételezni, hogy a Papírkutyában megrendezett Sziveri-esten olyan telt ház kerekedik, hogy jóval a kezdés előtt már egy gombostűt sem lehetett leejteni, ahogyan azt a férfiszabók mondják. Meglepetésem fő oka az volt, hogy bár a fiatalon elhunyt Sziveri Jánost magam nagy költőnek tartom, de a felfedezése, széles körű ismertsége még mindig várat magára. Ám amennyiben ilyen színvonalú előadásokkal tesznek érte, talán már nem sokáig. 

Sziveri János 1954. március 25-én született Muzslán, Bánátban (a mostani Szerbia területén), Nagybecskerek (Zrenjanin) mellett, egy színtiszta magyar faluban. Életében hat kötete jelent meg. A Szabad gyakorlatok, a Hidegpróba és a Diadalok Újvidéken, a Szájbarágás, a Mi szél hozott? és a Bábel Budapesten. Az általa összeállított Magánterület már csak a halála után látott napvilágot. 1990-ben hunyt el Budapesten, sírja a Farkasréti temetőben található. Köszönet azoknak, akik nem sokkal a hetvenedik születésnapja előtt méltó módon megidézték szellemét. Pintér Viktóriának, a remek moderátornak, Ladányi Istvánnak, a Pannon Egyetem docensének, Fenyvesi Ottó költőnek és Vecsei H. Miklós színművésznek. 

Február 27.

A Veszprémi Petőfi Színház is rendesen belehúzott az év elejébe az Eldorádóval. A bátorság ezúttal sem hiányzott, hiszen Bereményi Géza kultikus, ikonikus satöbbi filmje után komoly merészség kell már ahhoz is, hogy valaki hozzányúljon a történethez, hát még egy színpadi adaptációhoz, ahol ugye merőben mások a lehetőségek. Szerencsére az előadás jelentősen eltér a film cselekményétől, így aztán még a prekoncepcióval érkező néző is hamar beleunhat az összehasonlítgatós játékba, ami egyébként könnyen adná magát. 

Funtek Frigyes rendezése másként viszonyul az időhöz is. A második világháború utáni években járunk, de a nyitóképen alighanem a régi Nemzeti Színház felrobbantás utáni romjai látszódnak, ami viszont 1965-ben történt. Hogy a nézők közül ez hány embernek jött le, az kérdéses, ugyanakkor egy másik díszletelem gyaníthatóan már a hetvenes éveket idézi meg, holott az eredeti sztori 1956-ban fejeződik be egy fatális vakbélgyulladással. A darabban ez is másként történik, de ne engedjünk a szpoilerezés csábításának. 

Az időutazás természetesen megengedett, ráadásul az előadás alcíme el is magyarázza, hogy mire számíthatunk. Piaci játékra, történelmi korokon át, az életről. Valamint halálról, aranyról, pénzről, árulásról és a mindezek mögül néha különös módon kikandikáló szeretetről. És közben összességében szépen átjön Bereményi vibráló, összetéveszthetetlen világa, a ma már nem létező Teleki téri piac ma már nem létező figuráival. Közülük is kiemelkedik Monori, aki hol király a vérzivatarban, hol egészen picike kis szürke egér. Nagy és nehéz szerep, még nehezebb örökséggel. Kőrösi Csaba játssza, nagyszerűen, rengeteg színnel. Mert ezt a Monorit nem lehet elintézni annyival, hogy az arany az istene és egy gyökér macsó, aki szerepzavarban van az unokájával kapcsolatban. Az árnyalatok érzékeltetése pedig korántsem egyszerű feladat. Miként az aranyszívű samesz, Berci figurájának megteremtése sem az. Máté P. Gábornak tökéletesen sikerült. Egy kiváló színész újabb nagy, érzékeny alakítását láthatjuk, és itt egy pillanatra azért mégis visszatérnék a filmhez. Ez a két szerep ugye Eperjes Károlyé és Andorai Péteré a vásznon, felejthetetlenül. Színpadon viszont ezentúl Kőrösi Csaba és Máté P. Gábor megformálásában marad pompás emlék. Helyhiányra hivatkozva maradnék még annyiban, hogy a többiek is mind hozzáteszik a magukét, a díszlet-jelmez (Csík György) remek, a rendezés és a dramaturgia új életet lehel az eseményekbe, az előadás egészében olyan, mint Pest. Bőven megér egy estet.