Jó reggelt, Veszprém vármegye!

Szia, főnököm! Lenne egy kis apród? – topog a számban egy fiatalember a bevásárlóközpont parkolójában, sokadszor. Ránézésre egészséges, simán dolgozhatna, de ő inkább naponta ezerszer idegenekhez megy oda télen-nyáron, és lejmol. Néhány hete egy mozgássérült srác is megszólított a Kossuth utcán. Egy kis pénzt tud adni? – kérdezte. Miközben reflexből a pénztárcám felé nyúltam, rákérdeztem: mennyi kellene, jóbarát? Azt mondja, kétezer forint. Olyan helyen nőttem fel, hogy kevesebbért is járt a nyakleves, ám mivel nem úgy vagyok nevelve, annyit mondtam, mindjárt jövök, elmegyek pénzt váltani. A leginkább torokszorító élmény évekkel ezelőtt ért. Egy parkolóban jött oda hozzám Laci bácsi, azt mondta, így hívják. Teljesen le volt pusztulva, mégis volt benne valami – később kiderült, miért gondoltam ezt. „Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz..." – mondta –, ,,a vén Duna karcsú gőzösökre gondol, tavasz van! Hallod-e?" József Attilát szavalt az egykori tanár. Bénultam álltam. Nem kért pénzt, nem tudtam, mi legyen. Végül szégyenkezve mégis adtam neki.