Móré Imre a futballon keresztül lett sikeres a világ több pontján

2005-ben a svéd labdarúgó-szövetség százéves jubileumán a magyar származású Móré Imrét kitüntették a sportszolgálati érem arany fokozatával. Ő volt az első külföldi, aki megkapta a legnagyobb skandináv ország legmagasabb sportkitüntetését – nem véletlen, hogy az idén júliusban a 87. születésnapjához érkezett, egy jó ideje már Pápán élő sportember a számos díja, elismerése közül erre a legbüszkébb. Persze a sikereket nem adták ingyen, azokért keményen meg kellett dolgozni, Móré Imre életútja pedig amúgy is bővelkedik az eseményekben, fordulatokban, érdekességekben. Kezdjük hát az elején!

Élettörénete

Móré Imre 1931. július negyedikén született a Fejér megyei Cecén, nemesi felmenőkkel rendelkező, jómódú családban, nagyapja nagybirtokos volt jó üzleti érzékkel. Elmondása szerint a Móré névnek a 16. századra vezethető vissza az eredete. – Szülőfalum általános iskolájába jártam, majd Székesfehérvárra kerültem kereskedelmi középiskolába. Gyerekkoromtól kezdve rajongtam a labdarúgásért, aminek a szeretetét édesapámtól örököltem – emlékezett vissza a Naplónak nyilatkozva Imre bácsi.

– Sajnos 1932-ben édesanyám elhunyt, innentől Móré nagymama nevelt, de 12 éves koromtól már belekóstoltam az önálló életbe, ugyanis a tanulmányaim miatt internátusban laktam, csak az iskolai szünetekre jöttem haza. Később Budapestre vitt az utam és kapcsolatba kerültem az egyik legpatinásabb magyar sportegyesülettel, az MTK-val, 1949-ben már az ifjúsági csapatukban futballoztam. Édesapám nagy üzletember volt, többek között cecei paprikával és dinnyével kereskedett, azt szerette volna, ha továbbviszem a családi üzletet. Ám engem a foci érdekelt, voltak is ebből viták apámmal, főleg akkor, amikor megtudta, hogy az MTK-ban játszom, mivel ő maga Újpest-drukker volt. Végül elfogadta a döntésemet, és rendszeresen eljött a meccseimre. A tartalékegyüttesben szerepeltem, de tudni kell, hogy az abban az időben nagy presztízse volt a magyar futballnak, rengeteg kiváló labdarúgó játszott az NB I-ben. Az élvonalbeli bajnokik előtt a nézőket az ifisták mérkőzései szórakoztatták, és sokszor már ezen is több ezren voltak a stadionokban. Szerintem ezt a hagyományt sikeresen fel lehetne eleveníteni, a fiataloknak biztosan nagy élmény lenne játszani a mostani NB I-es találkozók előtt. Egy alkalommal pályára léphettem az első csapatban, ez egy barátságos meccs volt Soltvadkert ellen, idegenben. Felavatásként a kapusunk, Gellért Sanyi lefogott a kezdő sípszó előtt, és minden csapattársam ráhúzott egy jó nagyot a hátsómra. Ezt követően egy hétig nem tudtam ülni – mesélte nevetve Móré Imre.

Mint mondta, remek társaság alakult ki az MTK-nál, nagyon sok szeretetet kapott ott, büszke volt rá, hogy falusi gyerekként befogadták. A mai napig tiszteletbeli tagja a fővárosi klubnak. A futballpályán középső vagy jobb oldali védőt játszott, saját bevallása szerint a küzdőszelleme, a szívóssága és jó fizikai adottságainak köszönhetően tudta megállni a helyét labdarúgóként. Mivel nem sikerült megragadnia az MTK első csapatában, átigazolt az NB II-es Kőbányai Sörgyár együtteséhez. Közben leérettségizett egy közgazdasági gimnáziumban, majd a fővárosi bajnokságban, a BLASZ I-ben szereplő Budapesti Építőkhöz került, itt focizott egészen 1956-ig.

„Imikém, a labda a hálóban van, vedd ki onnan, azzal játszunk!”

– Sosem felejtem el azt, amikor egy alkalommal, az angyalföldi válogatott tagjaként játszhattam Puskás Ferenc ellen. A magyar válogatott felkészülését segítettük egy edzőmeccsel, persze ki is kaptunk a fantasztikus nemzeti csapattól kilenc vagy tíz góllal, de természetesen senki sem bánkódott az eredmény miatt, hatalmas élményt jelentett a mérkőzés. Jobb oldali védő voltam. Miután az egyik alkalommal Puskás Öcsi kicselezett és a hálóba lőtt, tréfásan odaszólt nekem: „Imikém, a labda a hálóban van, vedd ki onnan, azzal játszunk!” Közvetlen, melegszívű, jó ember volt, jó kapcsolatom alakult ki vele. Később találkoztunk Nyugat-Európában, illetve többször Magyarországon is, miután hazatért a kényszerű emigrációból. Mindig válaszolt a leveleimre – jegyezte meg Imre bácsi, aki az iskolát sem hanyagolta, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem jogi karán vállalati jogásznak tanult, de a forradalom közbeszólt és nem tudott ledoktorálni.

1956. október 23-án délután Móré Imre az egyetemi könyvtárban készült a másnapi államvizsgájára, amikor meghallotta, hogy tüntetés készül a Petőfi-szobornál. A kezdetektől aktív részese volt a felkelésnek, így miután a forradalom leverését követően jöttek a kegyetlen megtorlások és őt is név szerint kereste a hatalom, nem maradt más választása, el kellett hagyni az országot. November végéig Budapesten bujkált, minden éjszakát máshol töltött, majd a Déli pályaudvaron találkozott egy fiatal párral, akik az osztrák határ közelében laktak, és vállalták, hogy segítenek neki átszökni Ausztriába. A vonaton azt mondták az őket igazoltató, felfegyverzett katonáknak, hogy Móré Imre lesz az esküvői tanújuk, így tovább utazhatott és eljutott a határhoz.

– Hajnalban, zuhogó esőben, félcipőben és ballonkabátban szöktem át egy ausztriai kis faluba. Egy iskolában, szalmazsákon aludtunk, majd a klagenfurti menekülttáborba vittek többedmagammal. Megkérdezték, hová szeretnénk menni. Hatalmas fájdalom és elkeseredettség dolgozott bennem, nyugalmat szerettem volna, és a lehetséges országok közül Svédországot jelöltem meg célállomásként. Körülbelül egy hét múlva jött értünk a svéd vöröskereszt egy busszal és elvittek Helsingborgba. Itt meg kell említenem, hogy 1951-től 1954-ig férfi divatmodellként is dolgoztam, jó megjelenésem volt, sokat köszönhettem a sportnak. Őt nő társaságában vettem részt divatbemutatókon. Egyszer a svéd nagykövetség kereskedelmi osztályán népszerűsítettünk magyar ruházatot, és nagyon megtetszettek a szép, szőke svéd lányok. Valószínűleg ez is szerepet játszott a döntésemben, hogy a legnagyobb skandináv ország mellett tettem le a voksomat – mosolygott Imre bácsi.

– Helsingborgban kaptunk új ruhákat, tisztálkodószert, zsebpénzt. A város első osztályú labdarúgó-csapata megkeresett, hogy focizzak náluk, akkoriban nagy híre volt a magyar futballnak. Azonban a nemzetközi labdarúgó-szövetség eltiltott a sportágtól minden emigránst, én két évig nem játszhattam az élvonalban. Egy autóalkatrészeket előállító gyárban vállaltam munkát. Hiába küldtem haza leveleket, sokáig nem tudtam kapcsolatba lépni a családommal. A következő év februárjában megérkezett a várva várt válaszuk, hogy megkapták az üzeneteimet. Később azt is elmondták, az összes levelem felbontva érkezett meg hozzájuk. Svédországban egy harmadosztályú csapatban kezdtem focizni, mivel „csak” az élvonalra szólt az említett eltiltás. Aztán szerepeltem egy belga együttesben is, majd visszatértem a svédekhez, ahonnan meghívást kaptam egy első ligás ausztrál csapathoz, amely a melbourne-i olimpiai stadionban játszotta a hazai meccseit. Velük bronzérmet szereztem a bajnokságban – mesélte Móré Imre.

Szögre akasztotta a focicsukát

1961-ben egy 33 napos hajóúton jutott el Svédországból Ausztráliába. Ezen az óceánjárón ismerte meg feleségét, a németországi születésű Krisztát, akit még a tengeri út során eljegyzett. – Jól jött, hogy tudtam németül, ebből a nyelvből érettségiztem 1951-ben. Krisztával 1961 októberében esküdtünk meg a melbourne-i református templomban, egy magyar pap adott össze bennünket. Három és fél évet éltünk Ausztráliában, itt akasztottam szögre a focicsukát, egyúttal itt lettem először edzője egy labdarúgócsapatnak. 1965-ben visszatértem Svédországba, ide költöztünk, és elkezdődött a vándorélet: különböző futballcsapatokat irányítottam, miközben folyamatosan képeztem magam, megszereztem a legmagasabb edzői képesítéseket. Többek között játékosom, majd segédedzőm volt Sven-Göran Eriksson, aki a 2000-es években szövetségi kapitánya volt például az angol, a mexikói és az elefántcsontparti labdarúgó-válogatottaknak is. Több kivándorolt honfitársammal együtt letettük a modern svéd futball alapjait, szeretet és megbecsülés övezett, ami a mai napig így van. Hatalmas büszkeséggel töltötte le, amikor 2005-ben a svéd labdarúgó-szövetség százéves jubileumán kitüntettek a sportszolgálati érem arany fokozatával – fogalmazott Imre bácsi. Svédországban két fia született: Imre, majd Miklós, ők jelenleg is ott élnek, és ketten összesen már három unokával örvendeztették meg édesapjukat. Kriszta tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet, 48 éven keresztül éltek boldog házasságban a feleség 2009 augusztusában bekövetkezett haláláig.

– Nagyon sokat köszönhetek a páromnak, Editnek, ő mentette meg az életem, miután a feleségem elment. Tiszteletbeli nagykövete vagyok Hévíznek, ennek a csodálatos üdülővárosnak, innen ered a kapcsolatom Edittel, akivel boldogan élünk Pápán. Sokat járok Budapestre, szívesen szurkolok az MTK és a magyar válogatott meccsein, valamint rendszeresen visszalátogatok Svédországba – árulta el Móré Imre. Kérdésünkre megjegyezte, szeretett skandináv országában sokat romlott a közbiztonság az utóbbi időszak migrációs hullámai miatt. Hozzátette, a svédek legnagyobb hibája, hogy jóhiszeműek, naivak, könnyű őket becsapni és kihasználni, amit a bevándorlók egy része meg is tesz.

Szíriai csapatot is edzett

– Annakidején bennünk meg sem fordult, hogy simlisséggel vagy bajkeveréssel boldoguljunk a befogadóink között, igyekeztünk minél előbb beilleszkedni és hasznos tagja lenni a társadalomnak. Ha valakik segítenek rajtunk, az a legkevesebb, hogy nem okozunk nekik kellemetlenséget. Sajnos manapság ezt sokan nem így gondolják. Egyébként évtizedekkel ezelőtt edzettem szíriaiakból álló focicsapatot is, aminek tagja ügyesek és szorgalmasak voltak, semmi probléma nem volt velük. Ám ez a mostani már egy más világ – sóhajtott a 87 éves labdarúgóedző, aki nagyjából tíz évvel ezelőtt hagyott fel az edzői munkával.

Móré Imre 1956-os emigrálása után először 1971-ben térhetett vissza Magyarországra, akkor részesítették amnesztiában. Azóta igyekszik segíteni, erősíteni a magyar-svéd sportkapcsolatokat. Szülőhelye, Cece fennállásának 800. évfordulója alkalmából a nagyközség díszpolgárává választották. Itt látható egy, a személye köré szervezett állandó kiállítás, többek között archív dokumentumokkal, régi relikviákkal.

Imre bácsinak a mai magyar futball számára is lenne néhány tanácsa: – A svéd utánpótlásmodell nálunk is követhető lenne. Svédországban a megyék központjában van egy-egy labdarúgó-iskola, itt hétfőtől péntekig tanulnak és edzenek, fociznak a gyerekek. Hétvégére hazamennek, és az otthoni csapataikban játszanak bajnoki meccset. 18-20 kiválasztott tehetség tanul egy ilyen fociiskolában, közülük később szinte mindenki bekerül egy svéd első osztályú csapatba. Szerintem a labdarúgó-akadémiai rendszer felesleges, az erre szánt pénzt a megyei fociszövetségeknek kellene adni. 1956-tól kezdődően a svédek tanultak a magyar futballtól, most mi is tanulhatnánk tőlük. Külön kiemelendőnek tartom, hogy a labdarúgóinkból nem szabad kiölni a magyar virtust, spirituszt, továbbá minél nagyobb teret kellene adni a hazai játékosoknak és edzőknek a magyar bajnokságban.