Tavaszi szél vizet áraszt

2021.10.31. 20:00

A tapolcai diáklány egy percig sem adta fel a reményt

A tapolcai diáklány, a 18 éves Tóth Boglárka látszólag semmiben sem különbözik kortársaitól. Szép, vidám, csinos, cserfes. Kevesen tudják, hogy számára az idei év a megpróbáltatások időszaka volt. Bogi hősiesen küzdött az életéért, s mára beletörődött, hogy vannak kérdések, amelyekre talán sosem kap választ.

Tóth B. Zsuzsa

Bogi kálváriája az epilepszia diagnosztizálásával kezdődött több mint egy éve. Akkor felírtak neki egy gyógyszert, amelynek beállítása közben, idén februárban allergiás tünetek jelentkeztek.

– Gyermekorvoshoz fordultunk, majd ügyeletre mentünk, végül mentőt kellett hívni, olyannyira feldagadtak a nyaki nyirokcsomóim, a bőröm, az arcom. Nem tudtam nyelni, nagy fájdalmaim voltak. Mire a mentő felvitt a fővárosi Bethesda Gyermekkórházba, már nem volt bőr a hátamon. Folyamatosan romlott az állapotom, versenyt futottunk az idővel, mert a duzzanatok egyre nőttek, már az egész testemen piros volt a bőröm. Az allergia megtámadta a nyálkahártyámat, számat, torkomat, szememet. Nagyon gyenge, magatehetetlen voltam, folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítókat – meséli a kezdeteket Bogi. Közben édesapja, Imre mutatja a kislányról akkor készült fényképeket. Bogi arca, ajka felduzzadt, afták keletkeztek a szájában. A kislány a keszthelyi Vajda gimnázium végzős diákja. Mindig érdeklődő, jó tanuló volt, már a tünetek kezdetekor utánanézett a gyógyszer mellékhatásainak.

– Tudtam, hogy attól dagadnak a nyirokcsomóim, és hogy potenciálisan életet veszélyeztető allergiás reakcióim lehetnek. Tízezerből egy betegen jön elő emellett a betegség, a Stevens–Johnson-szindróma, amely a bőr nagy szintű leválását jelenti. Amiatt megszűnik a test első védelmi vonala, a fertőzésekbe belehalhat a beteg. Tudtam, hogy súlyos a betegségem, intenzív osztályra kerülök majd, és lehet, hogy altatásban gyógyítanak. Még itthon mondtam apának, hogy vigyázzon anyára. A mentőben felkészültem mindenre, és eltökéltem, hogy élesben harcolok, mert valószínűleg az életemért kell küzdenem. Nagy kihívás volt, hogy végig tudom-e csinálni – magyarázza Bogi, aki néhány éve karatézik. Az önvédelmi sport fegyelemre és fájdalomtűrésre tanította. Igaz, már kisgyermekként is fegyelmezett volt, és ezt Imre megerősíti.

– A fertőzések jelentették a legnagyobb veszélyt számára. Tetőtől talpig bekötözve feküdt két hónapon át, csak a szeme és az orra látszott ki, mivel a teste 90 százalékáról levált a bőr. Olyan erős fájdalomcsillapítókat kapott, hogy nem volt magánál, nem tudtunk kommunikálni sem. A feleségem, Kati folyamatosan vele volt, énekelt és verselt neki az ágya mellett ülve, és amikor lehetett, én is mentem hozzá – mondja Imre. Katival próbálták tartani egymásban a lelket. Vallják, hogy nem lehetett volna kibírni úgy, ha nem lehettek volna ott mindketten. Bogi szülei a MÁV-nál dolgoznak, az ápolás idejére a fővárosba költöztek, és hol online dolgoztak, hol a gyermekek otthongondozási díját vették igénybe, hogy minél többet lányukkal lehessenek.

Két hónapon át lelkiismeretesen küzdöttek érte az intenzív osztályon, de nem volt változás. Idegőrlő és ijesztő volt várni, hogy végre leg­alább ne legyen életveszélyben és elkezdjen gyógyulni a bőre. Többször kritikus szintre esett a testhőmérséklete. Homokágyon tartották, alulról és felülről melegítették. Közben hallucinált az erős fájdalomcsillapítótól, de ma már csak egy-egy képre emlékszik abból az időszakból. Amikor márciusban levették a kötést, jött vele a haja, a szemöldöke, leestek a körmei. Mára helyes, rövid frizurája van, nő a szemöldöke és a körme. Áprilisban, a rehabilitáció során meg kellett vonni szervezetétől a fájdalomcsillapítókat, ez egy újabb hónap volt, de Bogi erre sem emlékszik. Érdekes módon amikor elkezdődött a gyógyszerelvonás, egy teljes éjszaka a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dalt énekelte. Azt, amelyet édesanyja már gyermekkorában és ott, a betegágyánál is dalolt neki.

– Sokáig keveredett az álom és a valóság.

Korábban nem voltam hívő, de a hallucinációmban megjelent Jézus és Isten. Sorolták a bűneimet, például hogy rosszul viselkedtem a szüleimmel – emlékezik Bogi, Imre pedig közbevág, hogy ez nem igaz.

– Mindig jó kislány volt, jobb gyermeket el sem tudtunk volna képzelni – szögezi le az édesapa.

Bogi mégis könyörgött Istennek, hogy bocsásson meg neki. – Ott kezdtem először hinni benne. Éreztem, hogy milyen kicsi vagyok. Jézus átkarolt és azt mondta, nem lesz semmi baj, segít rajtam. Amikor hazajöttem a kórházból, eldöntöttem, hogy hívő leszek. Azóta szoktam imádkozni magamért és a gyerekekért, akik a rehabilitációs osztályon nálam rosszabb, sokszor kilátástalan helyzetben voltak. A legrosszabb helyzetekből visszatérők voltunk ott mindannyian. Előfordult, hogy elkeseredtünk, mégsem őrzök rossz emlékeket arról az időszakról. A kórházban, a rehabon megtapasztaltam, milyen alázatosak és szerények az orvosok, nővérek. A magyar egészségügy dolgozói megmentették az életemet – emlékezik a Tóth család kis hőse.

Bogi a sok fekvéstől nem tudott felállni, újra járni kellett tanulnia, fájdalmas gyógytornák, erősítések vártak rá. Több mint egy hónapon át kerekesszékes volt. Június elején jöhetett haza végleg, két bottal járva.

– Pár nap múlva a kontrollvizsgálatra már bot nélkül ment, nem ismerték fel a nővérek. Itthon fogát összeszorítva tanult járni. Hihetetlen módon küzdött, elképesztő, hogy min ment keresztül. Egyetlen percig sem adta fel, egy felnőttnek is dicséretére vált volna. Ráadásul nem volt biztos, hogy sikerülni fog, igaz, ezt nem árultuk el neki. Mi csak biztattuk folyamatosan. Szerencsére minden kontrolleredménye jó – mondja már mosolyogva az édesapa.

Aztán Bogival a nagymamák kitartását méltatják. Ők biztos hátországot adtak itthon, a kislánynak velük is nagyon jó a kapcsolata. Az emelt angol tagozaton tanuló és történésznek készülő gimnazista a betegsége alatt már májustól bekapcsolódott az online oktatásba. Két gyógytorna között leckét írt, és szorgalmának köszönhetően a tanév végén lezárhatták a jegyeit. Csak matekból kellett még pótolnia valamennyit nyáron. Most felsőfokú angol nyelvvizsgára készül, és persze az érettségire, no meg a karatés kék öves vizsgára. Folytatná a megszakított gépkocsivezetői tanfolyamot is. Az epilepsziára új gyógyszert szed, de mivel több mint egy éve nem volt rohama, így vezethet is.

Bogi végig hitte, hogy meggyógyul, egy percig sem adta fel a reményt
Fotó: Tóth B. Zsuzsa/Napló

– A könnycsatornáim még hegesek, törölgetnem kell a szememet, de a bőrömön már csak kevés sérülés látszik, és azok is elmúlnak nyom nélkül. Mindenmentes tusfürdőt és hidratálókrémet, égésre való krémet használok. Most, pár hónap elteltével már szinte teljesen felépülve élek, úgy, mintha semmi sem történt volna. De amikor az iskolában hallom a társaimat a mindennapi gondjaikról beszélni, sokszor arra gondolok, hol van egy újabb szép ruha vagy cipő felett érzett dilemma attól, amiken én átmentem. Ezért is tartottam előadást az iskolában a betegségről, az epilepsziáról, és egy rövid filmet készítettem. Szerintem így érthették meg igazán a társaim, min mehettem keresztül. Mindig hittem, hogy a kemény munka kifizetődik, hogy azzal elérhetek valamit, és mostanra ez bebizonyosodott. Megváltoztatta az életemet a betegség és a gyógyulás. A szüleimmel korábban is erős volt a kapcsolatom, de mostanra még szorosabb lett köztünk a szövetség. Sokat gondolkoztam azon, miért pont velem történt meg ez. Arra jutottam, hogy vannak kérdések az életben, amelyekre nem kapunk választ. Nincs rá hatásunk, ha a dolgok nem úgy haladnak, ahogy szeretnénk. Ezt tudomásul kell vennünk – mondta Tóth Boglárka.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában