Menekülés a háborúból: „Nem akartuk, hogy meghaljanak a gyermekeink!”

Fiatal férjeik otthon maradtak, ugyanis a 18 és 60 év közötti, hadköteles korú férfiakat nem engedik át az ukrán határon, idős szüleik úgy döntöttek, ha kell, ők szülőföldjükön akarnak meghalni, vigyáznak a házra, amit egy életen át építettek, szépítettek, nem is szólva a kertről, a háztájiról, az állatokról. – Velük mi lesz? És mi lesz velünk? – kérdik zokogva a fiatal anyák, akik kisgyermekeikkel és egyetlen bőrönddel érkeztek a magyar faluba. A kicsik imádott kiskutyájukat, megszokott játékaikat keresik, hiába. Nem tudják, mi történik velük, körülöttük, de érzik, valami nincs rendben, a félelem rajtuk is látszik. A kis magyar faluban lévő segítségpontra, útközben csatlakozva Romhányi Tamáshoz, az MMSZ kommunikációs vezetőjéhez, a Napló és a Veol szerkesztőségében gyűjtött adományokat vittük el, és helyszíni riportot készítettünk.  

Szavakba nem önthető a látvány, amikor megérkezik az ember a helyszínre. Riadt tekintetű, elgyötört, kétségbeesett asszonyokat, rengeteg kisgyermeket lehet látni a gyönyörű székely kapun túl, az udvaron, a polgármesteri hivatalnál, ahol több idős pár szótlanul ül, tekint maga elé. Ebben az ukrán határhoz közeli, apró magyar faluban megnyitották a hivatal, a kultúrház, az iskola helyiségeit a háború elől menekülőknek. A diákok egy közeli falu iskolájába járnak, a hivatalban egy apró helyen intézik a legszükségesebbeket. 

A dolgozók, köztük Herka István polgármester, Gál Szilvia jegyző, és az MMSZ képviselői, mások mellett Romhányi Tamás is példaértékű, összehangolt munkát végeznek, a papírok intézése mellett több nyelven beszélő tolmácsokat is biztosítanak. Egymás után hozzák az emberek Magyarország minden részéből az adományokat. 

Egy asztalon szendviccsel, gyümölccsel várják a menekülő embereket, egy konténerben vizet, kávét, édességet adnak nekik. A Katolikus Karitásztól az asszonyok egész nap töltik, kínálják a palacsintát, amit otthon sütnek a férfiak. Többen saját autójukkal érkeznek, és felajánlják, ingyen bárkit elvisznek oda, ahová szeretné. Példaértékű összefogást, zökkenőmentes, kivételes munkát látunk, ami a nap 24 órájában jellemző. 

Az udvaron több, ágyakkal, székekkel felszerelt, fűtött konténert állított fel az MMSZ, amit térítés nélkül kaptak egy cégtől. Egy budapesti egészségügyi alapítvány orvosi szobát működtet egy másik konténerben, ahol önkéntes orvosok dolgoznak. Egyikük azt mondja, főleg pszichés problémákkal fordulnak hozzájuk a kétségbeesett asszonyok, idős emberek. 

A hivatal egyik helyiségében és az iskola tornatermében is helyeztek el ágyakat, aki kér, kap takarót, tisztálkodási szereket, pelenkát is. Többen házi kedvenceikkel érkeznek, a négylábúakat is meg lehet etetni, sétáltatni. 

Az emberek nagyon elkeseredettek, kilátástalannak látják életüket, komoly egzisztenciát, otthont, munkát veszítettek el, gondosan felépített életet hagytak maguk mögött. Nem értik, ilyen szörnyűség hogyan történhet meg a 21. században, Európában. A menekülésre kevés idejük volt, egyetlen táskába dobálták bele a legfontosabbakat, ruhájuk az van, amit viselnek, mindent hátra kellett hagyni az életükért. 

Egy nagyon fáradt, idős asszony a megérkezés után egy székre zuhanva azonnal elaludt, a lánya a fővárosból menekült el. Amiről a nő beszél, felfoghatatlan. Utal arra is, több napon át, mindennel utaztak, sokat gyalogoltak, amíg idáig eljutottak. - Férjem és édesapám a városban maradt, mert előbbi nem jöhetett, utóbbi maradt, hogy őrizze a házat - néz maga elé a nő. Látszik rajta, már sírni sem tud. 

Az udvarban és az épületekben egész nap nagy a sürgés-forgás, járt itt mások mellett az Európai Bizottság alelnöke és egy horvát miniszter is, az európai újságírók, tévéstábok egész nap tudósítanak. Szíven üti az embert, amikor megérkezik egy kisbusz, így hozzák a menekülőket a határról, és kisegítik belőle az asszonyokat, gyerekeket. Azonnal segítenek nekik élelemmel, tájékoztatással, pihenőhellyel, a legtöbben rövidebb ideig maradnak, főleg Lengyelországban és Nyugat-Európában élő rokonaikhoz, barátaikhoz mennek. 

Apácák játszanak a füves részen a gyerekekkel, akik egy ukrán faluból jöttek, hogy segítsenek abban, amiben csak tudnak. Átmegyünk a szomszédos kis faluba, Márokpapiba, ahol szintén egy tornatermet nyitottak meg asszonyoknak, gyerekeknek, őket is mindennel ellátják, majd a határ előtt leparkolva, gyalog megyünk el az ukrajnai átkelőhelyhez. Jó előre figyelmeztet egy rendőr, meddig mehetünk, mit fotózhatunk. Adománnyal segítő buszok és több országból érkezett autó várakozik itt, ők rokonaikat várják. Ide is érkeznek az egész országból autósok, akik ingyenesen oda viszik a menekülteket, ahová kérik. Szívbe markoló a látvány, ahogy a nők gyermekeikkel együtt, egyetlen bőrönddel, gyalog is átjönnek a határon, látszik rajtuk, régóta úton lehetnek. 

Teréz, egy idős kárpátaljai asszony, aki a boltba jött át biciklivel Magyarországra, sírva közli: "Ma még nyugalom van minálunk, de félünk, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap."