Márciusok ellobbant lángja

A múlt század nyolcvanas éveinek derekán történt mindez egy március 15-én. Előző években csak az iskolarádió rövid műsora emlékeztetett Petőfi napjára, vagy az sem, máskor osztályfőnöki órákra száműzték a forradalmat. Épp ezért boldog voltam, hogy végre intézményi szintű lesz az ünneplés, s egy Balaton-parti kis iskola pedagógusaként boldogan vállaltam el osztályommal a műsor előkészítését. 

Elhatároztam, rendhagyó forgatókönyvet írok, s március történetét szokatlan keretben játsszuk majd el. Már a kezdet is formabontó volt. Miközben Petőfit alakító tanítványom a vidéki kultúrház karzatáról elindult a nemzeti színű zászlót lengetve, és a nézőtér ülései között futva a színpadra ért, a ház különböző pontjairól felzúgtak a ’48-as követelések. Mindennek különös, veszélyes csengése volt akkor. 

Az ünnepség előtti napon az igazgatónő meglátogatta a főpróbát, megnézte műsorunkat, majd közölte velem: „Ezt így nem játszhatjátok el, mert abból botrány lesz, hiszen már jelezték a pártbizottságról, hogy jönnek az ünnepségre!” Utasított, hogy a diákokat állítsam karéjba a színpadon, s úgy mondják el a verseket, a tizenkét pontot pedig csak tárgyilagosan olvassák fel, nehogy zendülés jellege legyen. 

Már nem emlékszem, hogy is mondtam meg a gyerekeknek, hogy „bajban van a forradalom”, hogy lefújva a tizenkét pont, a zászlólengetés, a lelkesedés, csak arra emlékszem, hogy egyik tanítványomnak kibuggyant a szeméből a könny, s aztán „Petőfi” elém lépett, és azt mondta: „Én a tanárnő mellett állok!” Mire kórusban kiáltották mind: „Mi is! Azért is megcsináljuk!” 
És megcsinálták… 

Utólag visszagondolva nem is tudom, hogy mehettem bele, hiszen beláthatatlan következményei lehettek volna. Ám ez akkor eszembe se jutott. A lelkesedés, a lendület, az igazságérzet és a gyermekszemekből áradó hála sodort magával engem is. A különböző irányokból érkező jelszavak, léleknyitogató verssorok felhívásszerűen hatottak a közönségre is. A kisebbek lélegzet-visszafojtva figyeltek, a nagyobbak közül pedig többen is esküre emelték a kezüket ösztönösen a nézőtéren, s a Nemzeti dal refrénjét együtt kiáltották a szereplőkkel: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Nemzeti zászlót lengető tanítványomat egyik kolléganőm, Jolika – aki a Felvidékről települt át a nehéz időkben az anyaországba – még évek múlva is emlegette: mennyire felkavarta, mennyire átremegtette a nemzeti színű zászló érkezése. 

A kockázattal megérte hát nem törődni. S nagyszerű érzés volt tapasztalni, hogy március mélyen megérintette kis kamaszaimat. (Csak később tudtam meg, hogy a párttitkár nem jött el mégsem az ünnepségre. Talán ezért is volt, hogy a „szankciók” elmaradtak. Sőt, az igazgató asszony is mosolyogva dicsérte meg a diákokat.) 

Örökre bennem élő emlék marad az a szent és tisztító tűz, amely ott égett diákjaim szemében akkor azon a márciuson: az összetartozás, a helytállás, az ünnep közös vállalásának, a szent eszmék kimondásának tüze. S bizony elgondolkodhatunk mai nemzeti ünnepeinkre, sőt nemzeti hétköznapjainkra tekintve, hogy a pártacsarkodásokban hőseinket, vértanúinkat miként taszítják le gyakran példaadó helytállásuk magasából a méltatlan, megalázó politikai ellenhangok. 

S felvetődhet joggal az a kérdés is bennünk szomorúan: mit is veszítettünk el mára a márciusok tisztító hevéből?! Az ünnepet, a tüzet… vagy egymást?!