Kárpátaljára vittek segítséget

Azon az áprilisi reggelen magam is ott voltam. Indulás hét órakor; egy kisbusz teletömve konzervvel, száraztésztával, más tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, háztartási textíliával, céges adományokkal, műszaki cikkekkel, meg hát tavasz lévén jó néhány adag vetőmaggal is, amit Kolos a saját üzletéből szokott összeállítani. A határon túl ez is luxuscikknek számít, még egy tanári fizetésből is nehezen lehet megvenni. Sokszor jártak már Kárpátalján, Kovács Jenő, a Vitézi Rend törzskapitánya éppen harminc éve van úton. Kolos a Veszprém vármegyei törzskapitányság hadnagyaként szokott hozzá csatlakozni. A másik gépjármű egyikük kocsija, Gresnyer Zoltánnal, Frisch Györggyel együtt négy személy képezte a delegációt. 

– Egész évben, folyamatosan gyűjtenek a rend tagjai, hiszen ez kötelességünk, majd amikor úgy érezzük, hogy itt az idő, újra elindulunk Kárpátaljára. Eddig sem volt egyszerű ott élni, de a háború óta sokat romlott a helyzet; kátyús utak, leromlott épületek, éhező, riadt emberek – persze olyanokról is hallottunk, akik bőröndökben vitték ki a valutát. A boltokban mindent lehet kapni, csak éppen pénze nincs rá az átlagembernek, mert az árak meg akkorák, mint nálunk. A háború kitörése óta férfiembernek nem tanácsos sem gyalog, sem kerékpárral feltűnni az utcán; folyik az erőszakos toborzás, akit meg elfognak, azonnal viszik is a frontra. 

A „baráti” határőröktől eddig is tartani kellett, órákig tartó várakoztatással, rakományuk megvámolásával büntették rendszeresen az átkelőket. A vám, a várakozás Beregsurányon most is a szokásos volt. Hogy nem tartott hosszabb ideig, az annak volt köszönhető, hogy a técsői református líceum korábbi igazgatója, Ambrus Pál, az ottani magyarság elkötelezett képviselője előzetesen kikérte a szükséges dokumentumokat. Este 6 órára elhagyhatták a határt, indultak Técső felé. A településre érve a líceum igazgatónőjének átadták az adomány túlnyomó részét, a többi az aknaszlatinai katolikus magyar óvodának jutott. Técsőn református istentiszteleten köszönték meg a segítséget, ám előtte a magyarok megkoszorúzták a település hősi emlékművét.

Máramarossziget volt a következő úti cél, ahol megnézték a Kárpát-medence egyik legszebb református templomát. Most kezdődő felújításában a román állam komoly szerepet vállalt. A templom gyönyörű könyvtárát Szabó Aurél tetemes hagyatéka alapozta meg. Kolosnak szívügye a könyvtár, amelyben fűtés híján elkezdtek penészedni a bőrkötéses kötetek. Akkori missziójának célja a könyvek megmentése volt; páraelszívót, infrafűtést adományozott a cél érdekében. Ezúttal Viskre is elmentek, ahol szintén a református templomot nézték meg, a Rákóczi-szabadságharc emlékművét, meg természetesen virágot tettek az első és második világháborúban elhunytak emlékművére. Visk kis település, sok áldozattal a hajdani Rákóczi-birtokok területén. 

Kétnapos útjuk végeztével, késő este Szatmárnémetin keresztül hagyták el Romániát, ám a határon való értelmetlen, két és fél órás várakozást ekkor sem úszták meg. Bár ezúttal is segítettek, gondterhelten értek haza, mert most rajtunk, anyaországi magyarokon múlik, hogy ne szűnjön meg a técsői líceum, a környék magyarságának egyetlen középiskolája.