Itt van újra

Szeptember 1.

Az ember egy kicsit nem figyel oda (mondjuk kivesz némi szabadságot), és máris véget ér a nyár, mármint a meteorológiai. Héjaszárnyak csattogása hallik, és itt van az ősz, itt van újra, és az eleje általában számomra is szép. Annak ellenére gyérülnek a szúnyogok szuronyrohamai, hogy ott, ahol mi élünk, a kutya se’ gyértette őket, ami a nyárzáró kéthetes kánikulában szó szerint vérlázítónak bizonyult. Érik a szőlő, hajlik a vessző, ezért aztán a Csobánc oldalában egy antiszociális szociopata, aki minden tekintetben megfelel a szó jelentésének – tehát érzelmileg alulfejlett és teljes mértékben híján van bármiféle empátiának –, már egy hónapja éjjel-nappal riogatja a madarakat egy ágyúval. Verébre lő és pokollá teszi mások életét. Hogy mindez miért kevésbé gáz, például a büntethetőség szempontjából, mint évente egyszer durrogtatni, ami persze szintén szakember után kiált, azt fel nem foghatom. De mivel megteheti, teszi is, minden évben, menetrendszerűen, kényszeresen. Hogy augusztus elején mit véd, az számomra örök rejtély, hacsak nem a csabagyöngyét, de azt meg minek, abból talán még ő sem tud túlárazott bort készíteni. Nyilván az sem érdekli, hogy a bibliai sorokat kissé továbbgondolva és a jelen állapotokra kihegyezve, azért az ég madarait is etetnie kellene valakinek. Valószínűleg semmi nem érdekli a saját hasznán kívül. 

Mindeközben szünet nélkül betakarítunk és feldolgozunk. Csendben, boldogan, hálát adva a termésért. A paradicsomokat a ládák fogytával már talicskázzuk, annyi lett, mint egy közepes calabriai ültetvényen, és sor került a fekete berkenyére, miszerint az aróniára, ahogy Pepin sógor mondaná. Az egy héttel ezelőtti fanyar ízt követően a szemek enyhén aszúsodni kezdtek és mézédessé változtak. Egy bokrunk van, de az roskadozott a bogyóktól. Szüretelés közben, ami igazi zen tevékenység és a ribizliszedésnél is visszafogottab tempójú, ismét csak hálát adok, hogy nem estem a mértéktelenség csapdájába és egyben bűnébe. Tavasszal egy gyenge, de ugyanakkor mohósággal telített pillanatomban, amikor néhány másodpercre megjelent előttem Szent-Györgyi Albert szelleme, arra gondoltam, hogy ültetni kellene még legalább tízet, hagy dőljön a C-vitamin. Na, szedegessen annyiról a Kaltenbrunner, miközben ki sem látszunk a munkából, és amúgy is elkellene még néhány dolgos kéz. A fekete berkenyéből szörp lesz és zselé, annak minden következményével együtt. Úgymint éjszakai lopakodások, nyílt közelharc és kézitusa az utolsó üvegekért. Hacsak mielőtt felébrednék, a feleségem szét nem osztogatja az unokáink között, amiről nekem most már rendszeresen Esterházy Péter apukája jut eszembe, aki egyszer fellázadt, és követelni kezdte a banánrészét.

Szeptember 2.

Az ősz lassan elhozza csendet is, ritkul a csutkáig húzott motorok borzalmas vinnyogása, enyhül a tömegturizmus nyomása, a károgók leszállnak a lángos áráról és más csesztetnivaló után néznek, a dzsentrifikáció rohamosztagosai kevesebbet látogatják az itteni vagyonukat, és vad számolások közepette lehúzzák a rolót az egymást érő fesztiválok. Amik közül magam csak egyet sajnálok, de azt meg nem is kellene tulajdonképpen. A Kőfesztről van szó, ami idén már ötödszörre hozta el a Káli-medencébe azt, ami igazán idevaló. A népzenére, néptáncra fókuszálva hozta és egyben visszahozta, a huszonnegyedik órában. Mert bár a hagyományt ugye nem kell ápolni, tekintve, hogy nem beteg, de a világban zajló folyamatokat nézegetve némi prevenció azért nem árt. A nyugalom fesztiválja, hangzik a szlogen, majd amikor ellátogatunk az eseményre, jön a jé és tényleg. Aztán az van még, hogy a Kőfeszt rendezvényei ingyenesek. És „ezért a pénzért” világsztárok jönnek házhoz. Lehet őket nézegetni és hallgatni, lehet tőlük tanulni. Az elmúlt években ráadásul felépült néhány olyan objektum, ami marad. Olyan tempóban, hogy mondjuk Csúri Ákos, a fesztivál megálmodója Navracsics Tiborral leemel egy ólajtót egy romról, és nem egészen egy év múlva az épületegyüttest már lehet is használni. 

És használják is. Koncertekre, kiállításokra, egyebekre. Nem arról van szó tehát, mint oly sok esetben, hogy évente egy-két hétig, hónapig feszkózunk egyet, kaszálunk egy jóízűt, oszt már itt sem vagyunk. A fesztivál támogatójára, a közben sikert sikerre halmozó EKF-re egyébként ugyanez a szellemiség jellemző. Korábban elképzelhetetlen programok sorozata és remek infrastrukturális beruházások, a jövőnek címezve. A Kőfesztet meg azért nem kell sajnálni, mert hamarosan ismét indulnak a nevével fémjelzett klubok a Káli-medence falvaiban. A közönségnek és a közösségnek azzal a reménységével, hogy a lelki-szellemi töltekezés és a tájhoz méltó gyarapodás jövőre is folytatódik.