A veszprémi Rupert-ház múltja és jelene

Honlapunkon, a veol.hu-n még az ősszel indítottunk el egy sorozatot MysticVeszprém Top12 címmel, melyben gyerekkori emlékeinkben kalandozunk. Veszprémiként, egykori barátaimmal sokat jártuk a várost, hogy felfedezzük azokat a helyeket, melyek kevésbé vagy egyáltalán nem, és keveseknek ismertek még a helybeliek közül is, vagy nekünk jelentett izgalmakat felfedezésük. A közismert műemlékeket szándékosan hagytuk ki, de bekerült a sorozatba néhány, városképileg meghatározó vagy érdekes helyre épült lakóház. A Top1 helyezett, az „aranyérmes” végül – mert egy szubjektív sorrendet kell elképzelni – az Ányos utcában lévő, Rupert-házként közismert épület lett, melyet akkoriban is csodáltunk, s ma is meghatározó városképi szempontból.

A sorozat kapcsán folyamatosan érkeztek az olvasói vélemények, hozzászólások, s miután az aranyérmes felkerült, megkeresett bennünket egy ma is Veszprémben élő hölgy, Vajdáné Rupert Ilona, aki személyes élményeit szerette volna megosztani velünk és olvasóinkkal. A neve is elárulja, ő az, aki igazán hiteles információkkal láthat el bennünket, miközben számtalan történetet mesél. Gyerekkoráról, a házról, felmenőiről – na és persze az azóta eltelt időkből, mai érzéseiről.

A boldog időktől az államosításig

Ilona a Rupert-házban született, fotókon mutatja, pontosan melyik lakásban nőtt fel és élt több évtizeden keresztül szüleivel, s négy bátyjával. Édesapja testvérei is a házban laktak – mondja, emlékeiben él, amilyen hatalmas szeretettel gondozták, ápolták az ingatlant, udvarát, környezetét. – Az építtető, tulajdonos nagybátyám, Rupert Rezső ügyvéd volt, aki a húszas évek elején felköltözött a fővárosba, mivel országgyűlési képviselővé választották. Ettől kezdve testvérei, és főleg édesanyám feladata lett az épület felügyelete, a lakbérek beszedése, no meg a lakók kiválasztása. Fontos volt családunknak, hogy becsületes, biztos egzisztenciájú emberek lakják a házat.

A második világháború utolsó napjaiban bombát kapott a ház, s mire megjavíttatták a tetőt, a padlásteret, jött az államosítás. Egy dokumentum kerül elő a családi archívumban a ház átadás-átvételéről, bár a dokumentum elnevezés túlzás is, egy kis méretű, túloldalán használt papírra gépelt néhány sor mindössze, a szükséges adatokkal. – Szüleimnek akkor már nem volt rendelkezési joguk a ház kapcsán, holott édesapám szívügyének tartotta azt, annyira, hogy egyetlen fűszálat sem tűrt meg soha a bástyán, ami megrongálhatja a falakat. Aztán kénytelen-kelletlen, anyukám elvállalta a házmesterséget, hogy az immár szolgálati lakássá átminősített korábbi otthonunkban tovább lakhassunk. A ház állaga, színvonala ekkortól minden tekintetben nagyban zuhant, anyukám mégis változatlan gonddal takarította a kertet, a domboldali ösvényeket, ahol ma már lehetetlen átgázolni. Mi, gyerekek is részt vettünk ebben, fiútestvéreim telente a hótakarításban, a teraszok szárazra pucolásában. A magasföldszinten laktunk egyébként, mely az Ányos utcából nézve földszint, a lakásból első emelet. Felettünk volt még három lakószint, alul pedig egy szuterén két lakással – meséli Ilona, majd mutatja a fotón egykori szobája ablakát.

A gyökerek nagyon erősek

A házat nézve a terepviszonyokról is szó esik, kész csoda volt az a vállalkozás, melyben a házat egykor felépítették. Kíváncsi vagyok, miket meséltek a szülők, a rokonok a ház építéséről. Ilona emlékszik rá, hiszen sokszor szóba került, bármennyire sziklás is Veszprém, ezen a helyen pont egy homokos terület feküdt, s emiatt az alapokat rettentő mélyre kellett ásni, hogy megbírja a sok tervezett szintet. Nagynéném, Rupert Anna vőlegénye, az építész nagyban közreműködött a tervezésnél-kivitelezésnél, bár sajnos ő már az első világháborúban életét vesztette. De szüleim elmesélték, jó szakmai tanácsaival hagyatékot adott, hogy például ha majd restaurálják a házat, csakis igen erős cementes fröcsköléssel óvható meg már a vakolat állaga is, hiszen nagy mértékben ki van téve az időjárás viszontagságainak.

No igen, de az államosítás után pénzhiányra hivatkozva nem sokat tettek az épületért, annak ellenére, hogy a csatornalevezetéseknél mindenütt folyt a víz. Egy időben olyannyira felázott az épület, hogy szinte életveszélyessé vált, a lépcsőházi villanyórák fala különösen veszélyessé. Nem volt könnyű megélni ezeket az éveket, sokféle lakót telepítettek a házba, bizony akadt velük nem kevés probléma. Később sokan kiköltöztek lakótelepekre, a törzslakók maradtak csak. Majd jött egy másik fordulat, a rendszerváltás, de mivel 1975-ben elköltözött családunk a házból, így ezeket a későbbi és mostani időket már nem követtük nyomon. Bár – ahogy azt Ilona elmeséli – néha bizony felsétál a várba, ha teheti, belopakodik a teraszra. Hiába, a gyökerek nagyon erősek...

Tükör – az épület egykor és ma

De vajon milyen volt kezdetben itt az élet? Nagyon kellemes, gondosan rendben tartott környezetről, szép gyerekkorról mesél Ilona. – A környéken iparosemberek – könyvkötők, a püspökségnek reverendákat készítő szabó vagy lakatos – laktak, akik jól ismerték egymást és édesapját, Rupert Endrét. Ő kitűnő szabómester, a Veszprémi Ipartestület mestervizsgáztató bizottságának hosszú ideig elnöke volt. Minden gyereküket szorgalomra, tiszteletadásra nevelték, zenét tanultak, kellemes érzés volt a házban lakni mindenkinek.

Ilona elmondja, a szuterénben két lakás volt, az első szinten egy négy szoba összkomfortos, és egy két szoba összkomfortos, majd szintenként végigvesszük a beosztást. Minden lakásban állt egy vagy két cserépkályha, a tüzelést fával, szénnel oldották meg, ami épp kapható volt. Előkerülnek korabeli fényképek a nagy teraszról, a kertről, melyek tükrözik az egykori gyönyörű környezetet, az igényes állapotokat.

Aztán arról, hogy milyen érzés veszprémiként ma azt mondani a leszármazottaknak, hogy a családjuké volt ez a ház valamikor, Zerkowitz Tamás mesél, Rupert Rezső unokája. Elmondja, nemrég járt a házban, melynek állapota ma elkeserítő, annyira elhanyagolt. – Arra emlékszem, hogy talán a nyolcvanas évek elején volt egy hivatalos felújítás. Mostani látogatásom sok kérdést felvetett és komoly indulatot generált bennem: ez az állapot nem csak a belváros közepén, de sehol nem elfogadható egy ilyen komoly városban és ilyen rangos ingatlanban. Arról nincs információnk, vajon ma társasház-e az épület, esetleg más besorolású, mindenesetre az épület külső állapota, a közös helyiségek, az udvar, a kert elképesztő – ad hangot véleményének Tamás.

Abban megegyezünk, ha műemlékké nyilvánítanák az épületet több mint száz éves kora, stílusa, rangja, városképileg meghatározó jellege miatt, talán sok dolog pozitív irányba változna. – Ugye, amíg gazdája volt a háznak, amíg szüleim éltek – veszi át Ilona a szót –, mindig mindent összetakarítva, rendbe téve találtunk, de ez most nincs így. Majd egy érdekes esetet mesél az ’56-os forradalom utáni évekből. – Megrendítő élményem negyedikes gimnazista koromból, amikor hazaérve szüleimet halálsápadtan, kormosan találtam otthon. Kiderült, a ház melletti vízelvezető árkot kitakarították, s valószínű, egy észre nem vett lőszer belekerült a még elégethető szemétbe, a szemét a sparherdbe, ahol felrobbanva megdobta annak tetejét. Ha bárki akkor épp ott főz, na, abból tragédia lett volna.

Majd kellemesebb dolgok is elhangzanak régebbi időkből, például a glóbusz-bárnak nevezett helyiségről. – Lakott a házban egy faesztergályos öregúr, aki üzleteket is kötött, és a padlástérben összegyűjtötte a környékbeli iparosokat, akik jókat meséltek egymásnak. Na, ezt a helyet nevezték el glóbusz bárnak.