Az elárvult galamb

Egy ezüstösen villogó szalaggal és két, a korlátra erősített színes szélforgóval védekeztem, egy ideig hatásosan. Ám egy hete, amikor másik lakhelyemről hazaérkeztem, a klímaszekrény tetejét és mögötte a járólapokat több centi magas madárürülék borította. A falra akasztott szarvasagancsokat sem kímélték meg kéretlen látogatóim. Két órán át takarítottam, kapartam, sikáltam a bosszantó koszt. A klímaberendezést pedig lefedtem fóliával. Akkor még úgy gondoltam, hogy egy galamb- vagy varjúpár garázdálkodott az erkélyen. De tévedtem. Pár nap itthonlét után találkoztam a „vendégemmel”. Estefelé egy fehér fejű és fehér farkú galamb telepedett az egyik agancsra. Kimentem az erkélyre, hogy közelebbről megnézzem a kis állatot. Ahogy meglátott, rögtön elrepült. Újabb védekezésül levettem az agancsokat. Talán a csalódás majd elriasztja, de rá sem bagózott a hiányukra, a falból kiálló kampóra és a hozzá kapcsolódó szárítókötélre csücsült alkonyatkor.

Eltelt pár nap, összebarátkoztunk és fotókat készítettem róla. Ekkor láttam, hogy gyönyörű, színes tollazatú, fiatal galamb a modellem. A bal lábán fémgyűrű, a jobbon kék műanyag szalag. Valakihez tartozik, gondoltam. A képeket feltettem a közösségi oldalra. A szomszéd hölgy említette, hogy már hetek óta magányosan röpköd a háztömbök közötti parkban. Néha vadgalambok és varjak társaságában látom. Évek óta egy vadkacsapár is itt tanyázik, a hölgy viseli gondjukat. Haverkodnak, nincs ellenségeskedés. Gárdonyi Géza írta: az állatok ismerik egymást, az emberek nem. 

Úgy döntöttem, megpróbálom megszelídíteni, idomítani az árva jövevényt. Assisi Szent Ferenchez, az állatok, a madarak védőszentjéhez fohászkodtam, delejezzen meg, küldjön mágneses energiát, hogy megfoghassam a galambot, és leolvashassam a gyűrűjére írt számokat és betűket. Egy madárfigyelő ezt tanácsolta. Annyit elértem, ha az erkély korlátjára szállt, „beszélgetett” velem. Ilyenkor harminc centire voltunk egymástól. Turbékolva mondta a magáét. Vajon mit közölt velem: eltévedt, elvesztette a párját, beteg, fáradt, külhonból jött? – tolultak fel bennem a kérdések. Átjárt a részvét, a sajnálat. Nyúltam érte, már-már megadta magát, de az utolsó mozdulatra elrepült. Esténként aztán ismétlődött a dialógus közöttünk, olykor a nyitott ablakon keresztül. Hogy mi lesz a sorsa a galambnak, aggódással tölt el. Óhatatlanul felelősséget érzek iránta. Remélem, egyszer csak feltámad az emlékezete, és megtalálja otthonát.