A múlt öregedő árnyai

Keserűen megjegyezte: míg élt, annyi mindent nem kérdezett meg tőle. Most, így idősen, ezernyi kérdést feltenne neki. Így vagyok én is, nyugtatgattam a hölgyet. Csak nem sokkal a halála előtt hallottam anyámtól, hogy fiatalon mellrákkal operálták, és a tudta nélkül úgy engedték el a kórházból, hogy legfeljebb egy éve van hátra. 85 évet élt a Teremtő kegyéből. Apai nagyszüleim sváb származásáról, kitelepítéséről is már felnőtt fejjel értesültem. Valahogy nem érdekelt a fiatalkoruk. 

A fel nem tett kérdések engem is nyomasztanak olykor, de a tárgyak, melyek velem maradtak szüleim halála után, „beszédesek”. Apám tizenkilenc év után vált el anyámtól, de mielőtt elköltözött, négy apróságot lenyúltam tőle. Értéktelenek, de üzenetek, feleletek elmaradt kérdéseimre. Üllő alakú levélnehezéke itt áll az íróasztalomon, kis sárgaréz tábla van rácsavarozva, rajta felirat: egy galvánozó, krómozó és nikkelező műszervállalat készítette Szombathelyen, ugyanis apám Vas megyében született. Az üllő most az én múltamra nehezedik. Baudelaire írta A hattyú című, Victor Hugónak ajánlott versében: „s rám dús emlékeim kősúllyal omlanak.” S itt van a közelemben egy megsárgult lapú, téglalap formájú hangjegyfüzet, rajta: Kellei György joghallgató. Az első borítón Erkel Ferenc, Liszt Ferenc és Goldmark Károly rajzos portréja. Meg egy másiké, akit nem ismertem fel, a neve elmosódott. Apám a pécsi egyetemre járt, de nem fejezte be jogi tanulmányait, mert – ki tudja, igaz-e – elsikkasztották a tandíját. Akkoriban hegedülni tanult, gyerekkoromban az előszobai tükrös szekrényünk alján hevert a hangszere. A hangjegyfüzetet egy évvel a halála előtt, 90 éves korában nyitottam ki először, s jókat nevettem. Az öregem, aki Passuth László és erdélyi írók regényeit olvasta, és kedvelte az orgonamuzsikát, magyar műdalokat kottázott le a füzetben: Akácos út, Asszony lesz a lányból, Darumadár fenn az égen… Ezek a nóták valahogy nem illettek a habitusához.

Irodalmi vonzódása nem volt titok előttem, ám általános iskolás diákként nem firtattam érdeklődésének mozgatórúgóit. Két tűzőkapcsos, foszladozó füzetet elcsórtam tőle a váláskor. Az egyik Mikes Kelemen Törökországi levelei 24 fillérért, a másik az 1944-ben kiadott Ady-kötet, az Ifjú szívekben élek, 50 fillérért. Ezek a relikviák nem pótolják az élő beszéd varázsát. Freud írta, hogy az öregedés egyik átka, hogy a múlt árnyaival nem tudunk megbékülni. Pedig tudomásul kell venni. Nincs másik út.