Fehérlófia az alvilág mélyén is megküzd magáért és a bajban lévőkért

A pápai teátrum több mint nyolc éve már színpadra állította a Fehérlófiát, a mostani feldolgozás pedig több szempontból is jó döntés volt. Egyrészt a klasszikus, ismert magyar népmese üzenete 2020 végén, a koronavírus-járvány árnyékában talán aktuálisabb, mint valaha, másrészt Sarkadi Nagy László és Végh Zsolt társigazgatók a rendkívüli, szigorú korlátozásokkal tűzdelt körülmények ellenére is kitartottak a színház folyamatos működtetése mellett – már amennyire a lehetőségek és a szabályok engedik.

Hiszen a művészetnek az az egyik legfontosabb küldetése, hogy reményt és erőt adjon a nehéz időkben, példával szolgáljon arra, hogy előbb-utóbb előbukkan a fény az alagút végén.

A Fehérlófia pedig elsősorban erről szól: a főhős a barátaival szövetségben kiáll magáért, társaiért és a rászorulókért, leküzdi az egyre csak sokasodó akadályokat, miközben ha kell, félelmet nem ismerve alámerül az alvilág legmélyére is, hogy jobbra fordítsa önmaga és az arra érdemesek sorsát.

Habár a Pegazus 2020-as Fehérlófia-meséje a járványhelyzet miatt bizonytalan ideig „dobozban marad”, azaz egyelőre nem láthatja a közönség, a bábjáték elkészült, és egy szűk körű főpróbán bemutatták néhány szerencsés meghívottnak.

Csaknem tíz éve követem figyelemmel a 2005-ben alapított Pegazus Színház munkásságát, és amikor fölényesen úgy gondolom, hogy már nem tudnak meglepetést okozni számomra, egy kijózanító szellemi pofon formájában rendre rám cáfolnak.

Most éppen a Fehérlófia esetében történt ez így. A magyar mondavilág hangulatát és szimbólumait megidéző nyitány a maga misztikumával kellően egyedi és érdekes ahhoz, hogy az első pillanattól kezdve magával ragadjon az előadás, majd az újabb és újabb szereplőket, fordulatokat, illetve küzdelmeket felvonultató cselekmény hömpölygő sodrása a teljes játékidő során székbe szegezi a nézőt. Egymást érik a látványos akciók, ennyire pergő történetet én még nem láttam színpadon. Ennek szintén megvan az alapos oka: ugyan a mesének a barátságról és a segítőkészségről szóló üzenete van középpontban, ám legalább ennyire fontos az, hogy rendkívüli helyzetekben nincs idő tétlenkedni, ne féljünk és ne habozzunk cselekedni.

Ami a nem várt meglepetést illeti, az alvilág színpadi megjelenítése igencsak meghökkentő, emlékezetes, mondhatni bátor húzás volt a sötét tónusú, baljós díszletekkel és világítással. Mivel gyerekeknek szóló bábelőadásról van szó, nyilván nem lehetett túl félelmetesre szabni a látványt, azonban mégiscsak az alvilág a helyszín, érzékeltetni kellett a gonoszságot és veszélyeket rejtő föld alatti birodalom súlyát.

A végeredmény hibátlan, ugyanis amikor a főhős aláereszkedik, akkor szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, de azért (ha végre ismét kinyithatnak a színházak) a gyerekek nem szaladnak majd ki sírva a nézőtérről.

Hasonlóan zseniális és emlékezetes a Hétszünyű Kapanyányimonyók karaktere, mely Végh Zsolt megformálásában egyszerre tud ijesztő és szórakoztató, mulatságos lenni, miközben méltó ellenfele Fehérlófiának, még akkor is, ha nem ő a címszereplő végső vetélytársa. A párosuk méltán rímel a popkultúra egyik világhírű rivalizálására, Batman és Joker küzdelmére, összességében legalább annyira időtlen, örök érvényű hőseposzt teremtve.

A 2020-2021-es színházi évad első, Fehérlófia című zenés Pegazus-bábjátékát Coric Tina, Rózsa-Molnár Henrietta, Simon Botond és Végh Zsolt kelti életre, az előadást Sarkadi Nagy László írta, tervezte és rendezte, míg a zenét Kovács Norbert szerezte.

Sarkadi Nagy László és Végh Zsolt a Napló megkeresésére kifejtette, a koronavírus-járvány első hulláma során alkalmazott gyakorlattal ellentétben a Fehérlófiát nem mutatják be az online térben, hanem bíznak benne, hogy mielőbb konszolidálódik az egészségügyi helyzet, és a hétköznapi élet visszatér a normális kerékvágásba, ekkor pedig élő közönség elé kerülhet az új előadásuk. Sőt, akár egyből két színdarabjuk is, ugyanis a pápai teátrum már elkezdte az évad második bábjátékának a próbáit.

A két társigazgató úgy fogalmazott, hitvallásukból nem engedve továbbra is meggyőződésük, hogy a klasszikus, élmény- és értékalapú színházhoz elengedhetetlen a nézők és a színészek interakciója, ezt pedig nem lehet megvalósítani a virtuális térben. Hozzátették: amíg lehet, ők kitartanak, és alig várják, hogy újra találkozhassanak a gyermekközönségükkel.