Árad az energia Marietta festményeiből

A Veszprémben élő Srágli Marietta festőművész négy-öt éve szeretett bele az absztrakt expresszionizmus irányzatába, s azóta több kiállítás is van a háta mögött. Hogy miért éppen ez a stílus? Ahogy ő fogalmazott, imádja a színeket, arról nem beszélve, hogy az alkotási folyamatba kerül egy kis „akció” is. 
– Egész életemben alkottam. Az óvodából is többnyire azok az emlékképek vannak meg, amikor valamilyen alkotás volt a középpontban. Iskolás éveim alatt különböző szakkörökön vettem részt, de segítettem az iskolai falak, ablakok díszítésében is. Emlékszem, apukám többször elvitt egy művészboltba a szülinapom előtt, és mindig választhattam valami új eszközt. Nyilván, ahogy egyre profibb eszközeim lettek, úgy fejlődött a képek minősége is. A főiskola alatt az iskolai újságnak festettem illusztrációkat, de egy orvosi magazinban is rendszeresen jelentek meg képregényeim – avat be a kezdetekbe a művész. 
– Iskolai rajzszakkörökre, felvételi előkészítőre jártam, ahol nagyon sokat rajzoltunk grafittal, szénnel, ami hasznos, de valljuk be, elég unalmas. Ezek mellett az internet a legjobb tanítómesterem. Főleg a közösségi médiát használom arra, hogy inspirálódjak, fejlesszem az eszköztáramat, tanuljak más művészektől. A másik legjobb módszerem a múzeumok, kiállítások látogatása, ahol egy-egy képet alaposan megvizsgálok – milyen ecsetvonás, milyen eszköz, milyen technika, hány réteg segítségével készül el egy alkotás – teszi hozzá. 

– Nagyjából 15 éve festek vászonra, és az elmúlt 4–5 évben kezdtem az irányzattal foglalkozni. A festésben felfedeztem azt az aktust vagy performanszt, ami a kompozíciók kiteljesedéséhez vezet. Mivel a hátterem inkább közgazdasági, és a hivatalos állásom inkább művészeti projektek összefogásával kapcsolatos, ezért az alkotásra sokáig hobbiként tekintettem. Aztán jött a Covid és a bezártság, így kibéreltem egy műtermet, ezzel az aktív életembe beemeltem az absztrakció metamorfózisát. A színek és gesztusok kölcsönhatásából létrejövő kísérleteimmel haladok előre, ezen folyamat eredményei köszönnek vissza most a képeimen. 
– Nagyon szeretem a színeket, a színkavalkádokat, az érdekes formákat, kontrasztokat. Miközben alkotok, csak áramlik belőlem valami, ami lenyomatot hagy a vásznakon. Az üres vászon előtt sosem tudom, miként fog kinézni a kész mű. Szeretem, hogy a végeredmény mindenkinek mást mond. A kép a befogadó aktuális gondolat- és érzelemvilágáról is szól, de ez így van az élet sok más területén is. A dolgok legtöbbször nem feketék vagy fehérek, sok minden a nézőpont kérdése. Szeretem, ha ezeket a nézőpontokat lehet ütköztetni, közelíteni, keverni, ahogy a színeket is a vásznon. 

– Bármi és minden inspirálhat. Egy friss búzamező, egy alkony, egy vihar, egy villám, egy fotó vagy egy koncerten a fényjáték, egy vers, egy zene, egy erős élmény és persze nem utolsósorban a többi művész, akivel találkozom, vagy akinek követem a munkásságát. A legnagyobb példaképem Gerhard Richter, Reigl Judit és Callen Schaub. 
– Vannak listáim a megfestendő képekről, de csak a színek szintjén. Nagyon szeretek például kísérletezni nem tipikusan festéshez való eszközökkel is. Van, hogy egy-egy gondolat, szókapcsolat is le van írva a jegyzetemben, ami rögtön pályára állít. Mivel nem főállásban festek, időt is kell találni arra, hogy át tudjak lényegülni. Többnyire munka után vagy hétvégéken szoktam festeni. Vannak intenzívebb időszakok, mikor olyan „flowba” kerülök, hogy egyszerre több képen is dolgozom. Az alkotáshoz barkácsboltokban is vásárolok mindenféle fura dolgot. Emellett nagy kedvenceim a szilikon spatulák is. 

– Mostanáig négy kiállításon szerepeltem, illetve egy nyitott műteremeseményem is volt. Sok pozitív visszajelzést kapok a gyerekektől, akiket inspirálnak a képeim, szívmelengető érzés. Volt például egy kislány, aki a kiállításon mindenképpen szeretett volna fotót a festményemmel, egy másik pedig teljesen beleszeretett egy miniképembe. Még soha ilyen őszinte lelkesedést nem láttam az alkotásaim iránt, így nekiajándékoztam. Legutóbb egy múzeumpedagógia foglalkozásról kaptam fotót, amelyen a képem előtt egy gimnazista lány áll. A kezében olyan festményt tart, amelyet az én egyik alkotásom inspirált. Ő nem akart a kötött foglalkozás keretein belül maradva tájképeket festeni, s mint kiderült, a képeim segítettek neki kilépni ebből a feszítő érzésből. Arra is büszke vagyok, hogy a Young­art kiállításának reklámanyagaira az egyik festményem került. Aztán ezt a képet meg is vásárolta valaki, ami számomra megerősítés volt abban, hogy van helyem a kortárs művészeti piacon…