„Sokat köszönhetek Fürednek” – Csoknyai István hat év után távozik az NB I-es csapat kispadjáról

Ha fogalmazhatunk úgy, Csoknyai István nem mai gyerek a szakmában. A korábbi veszprémi kedvenc tizenöt éven keresztül erősítette az Építőket, sok nagy csatát megélt a csapattal, ahogyan a válogatottal is, amelyben 170 alkalommal szerepelt. Közel tíz évig volt a bakonyiak másodedzője, kinevezték szövetségi kapitánynak, később bajnoki címig vezette a Veszprém NB I/B-s alakulatát, és a magyar juniorválogatottat is irányította. Még ennyi rutin után is különlegesnek mondható karrierjében a balatonfüredi időszak, hiszen a városban bíztak rá először első osztályú garnitúrát.

Hat év, hat csapat – fogalmazta meg a BKSE-nél töltött időszak összefoglalóját Csoknyai István, aki rögtön meg is magyarázta szavait.

– Minden idényben új csapatot kellett összerakni. A legjobbak elmentek, és jöttek helyettük mások. A feladat mindig adott volt, egyszerre nehéz és szép. Úgy gondolom, hogy összességében jó eredményeket sikerült elérni – mondta az 55 esztendős szakember, aki három alkalommal ünnepelhetett magyarkupa-bronzérmet a füredi kispadon. Vezetésével a BKSE kétszer is bejutott az EHF-kupa csoportkörébe, a bajnokságban három szezonban végzett a Veszprém–Szeged–Tatabánya-­trió mögött, a negyedik helyen. Egyszer volt ötödik és egyszer hatodik a bajnokságban.

Az utolsó, befejezetlen idényben a Balaton-partiak a hatodik helyen álltak az NB I.-ben, a kupában pedig bejutottak a négyes döntőbe. Mindkét sorozatban megvolt az esélyük az újabb medálra.

Ha nem jön a koronavírus-járvány, most éppen a Csurgó elleni idényzáróra készülne a csapat. Lehet, hogy éppen az a derbi döntött volna a bronz­éremről. Bánkódik emiatt?

– Kár érte persze, ám sajnos ez így alakult, nem tudunk vele mit csinálni. Egyébként épp jó formába lendült a csapatunk, amikor lefújták a bajnokságot. Az utolsó, Veszprém elleni mérkőzésünkön kimondottan jól játszottunk, előtte szépen hoztuk a meccseket. A Ferencváros elleni idegenbeli találkozó lett volna a sorsdöntő rangadó, de azt már nem játszhattuk le.

Visszatérve a hat év, hat csapat összefoglalóra, nem lehetett könnyű mindig azzal szembesülni, hogy elölről kell kezdeni az építkezést.

– Nehéz feladat volt, ugyanakkor, ahogy említettem, a munka szépségét is ez jelentette. Nehezítette a dolgunkat, hogy elmentek a tehetségek, a másik oldalról viszont jött az új kihívás, be kellett építeni az újakat. Mindig volt egy olyan poszt, amelyikben kiemelkedőek voltunk, és megnyerte a csapatnak a meccseket. Volt, hogy a bal oldalon voltunk erősek, aztán az irányítók húzták az együttest, máskor pedig a jobbátlövők vagy a kapusok. Azt viszont sosem tudtuk kipróbálni, hogy milyen az, ha megtartjuk a legjobbakat, hiányposztra igazolunk, és a csapatunk teljes. Akkor megcélozhattuk volna a bajnoki harmadik helyet. Persze mi mindig úgy indultunk neki a szezonnak, hogy felküzdjük magunkat a dobogóra, de őszintén megvallva a Tatabánya minden évben erősebb, stabilabb kerettel rendelkezett, mint mi.

Mire a legbüszkébb a füredi időszakból, illetve van-e valami miatt hiányérzete?

– Büszke vagyok az elért eredményekre, a kupabronzokra, a nemzetközi szereplésre, és arra különösen, hogy sok fiatal tehetség nálunk lett első osztályú játékos, és szerzett értékes tapasztalatot. Sokan kerültek be tőlünk a válogatottba, és már a Bajnokok Ligájában játszanak. A hat év alatt többször is megrángattuk az oroszlán bajszát, itthon a Veszprémnek és a Szegednek is okoztunk melegebb pillanatokat. Egy komolyabb hiányérzetem van, mégpedig az, hogy Tatabányán egyetlen alkalommal sem sikerült nyernünk. Hazai pályán többször is megleptük nagy riválisunkat, de idegenben képtelenek voltunk eredményesek lenni ellene. A veszprémi és a szegedi csarnok mellett egyedül a tatabányaiból nem tudtunk sosem pontokat hozni.

Hat év hosszú idő, rengeteg tapasztalattal. Mennyit változott szakvezetőként egy ilyen élménydús korszak alatt?

– Rengeteget változtam, és a tapasztalatokat igyekeztem felhasználni a munkámban. Az az igazság, hogy nagyon sokat kaptam a Balatonfüredtől. Először is egy komoly lehetőséget, itt kibontakozhattam mint edző. Említettem, hogy mindig új csapatot kellett építeni, de hozzá kell tennem, mindig jó csapatunk volt. Olyan játékosokkal dolgozhattam együtt, akikkel magas célokat lehetett kitűzni. Öröm és megtiszteltetés volt Füreden dolgozni. Úgy érzem, nemcsak kaptam, hanem adtam is, mindent beletettem a munkába, a legjobb tudásom szerint irányítottam a csapatot. Nemcsak kiváló játékosaim voltak, a klubvezetést is dicséret illeti. Kiemelném Bóka István polgármestert, aki él-hal a sportért, Eppel János elnököt, valamint Bene Tamás ügyvezetőt és Bodor Imre csapatmenedzsert, akik szakmailag is sokat segítettek. Szathmári János és Igor Zubjuk munkája szintén rengeteget számított nekem. Bár egy edző ne minősítse magát, azt megteszik az eredmények, de azt gondolom, hogy fejlődtem Füreden, és ezt a klubnak köszönhetem.

A fiatalok meghatározó szerepet játszottak és játszanak most is Füreden. Mit tanácsol a tehetséges kézilabdázóknak, hogyan építsék pályafutásukat?

– Nincs két ugyanolyan játékos, ugyanolyan személyiség, ugyanakkor azt el lehet mondani, hogy érdemes betartani a fokozatosság elvét. Fokról fokra kell haladni, Füred ebből a szempontból is remek hely, hiszen a tehetségek megmutathatják a tudásukat a honi legjobbak között. Megkapják az esélyt arra, hogy feljebb lépjenek, ami természetesen nem sikerülhet mindenkinek. Nekem rengeteg jó tapasztalatom van az elmúlt hat évből, a kezem alá kerülő fiatalok remekül dolgoztak. Persze nekik is vannak jobb és rosszabb napjaik, de egyikükről sem tudom elmondani, hogy ne tette volna oda magát százszázalékosan a napi munkában vagy a meccseken.

A pedagógiai érzék még inkább felértékelődik egy edzőnél, ha „csikócsapata” van. Bár láttuk morcos ábrázattal a kispad előtt, kívülről mégsem tűnik túlságosan szigorú szakembernek.

– Én olyan ember vagyok, aki szereti a jó hangulatot. Ért is olyan kritika, hogy nem vagyok elég keménykezű, de az az igazság, hogy csak egyszerűen játékospárti vagyok. Megértem a játékosokat, hiszen sok időt töltöttem el az ő oldalukon. Persze, ha kell, kemény is tudok lenni. Egyszer-kétszer felborult nálunk is az öltözőben a gyúrópad, amikor éreztem, hogy szép szóval nem lehet elérni azt, amit szeretnék.

– Volt egy alkalom, amikor gyengén játszott a csapat, és emiatt bizony üvöltöttem. Odajött segítőm, Szathmári János, és azt mondta, Csoki, ne üvölts, szépen, normálisan is lehet velük beszélni. Két nap múlva, az egyik kapusunk rosszul indított edzésen, hatodszorra, mire Szathmári üvölteni kezdett. Odamentem hozzá: ne üvöltsél, János, szépen is el lehet mondani, mi a hiba. Összenevettünk. Szóval láttuk magunkat kívülről is, ha nem, akkor figyelmeztettük a másikat. Szigorúak voltunk, de igyekeztünk fenntartani a jó a hangulatot.

Voltaképpen miért ért véget a füredi időszak, és merre tovább?

– Lejárt a szerződésem, információim szerint a vezetők meg voltak elégedve a munkámmal, de váltani szerettek volna. Megvallom, nekem sem jön rosszul a környezetváltás, a felfrissülés. A jövővel kapcsolatban konkrétumot még nem tudok mondani. Vannak ajánlataim, lehetőségeim, a közeljövőben döntök, hogy melyik irányban, hol folytatom.