Németországban él az egykori kiváló kézilabdázó, Nyári Zsuzsa

A Bakony Vegyész TC hajdani hölgykoszorúja 40 éve nyerte meg a Magyar Népköztársasági Kupát, a jubileum okán a nagy generáció nemrég újra találkozott egymással a királynék városában. Az eseményen persze az egykori villámléptű klasszis is ott volt, aki készséggel vállalta, hogy lapunkkal felidézi karrierje legfontosabb és legérdekesebb pillanatait, illetve mesél a mindennapjairól. 

– Ha nem is mindenkivel, de több volt játékostársammal a mai napig tartom a kapcsolatot – árulta el a 62 éves kiválóság, miközben félrehívtuk az ünneplő társaságból. – A veszprémiek közül főként Orbán Csillával – nála Spanyolországban is jártam –, aztán Farkas Erzsébettel, Somogyi Tündével és Rezsnyák Mártával, míg a válogatottból Barna Ildikóval, Jakab Gabriellával és Major Katalinnal. A sportág hazai szövetsége tavaly köszöntött bennünket, miután a válogatottunk négy évtizede második lett a világbajnokságon. Évente háromszor-négyszer látogatok Magyarországra, vagyis bár külhonban élek, nem fordítottam hátat az anyaföldnek, aminek oly’ sokat köszönhetek.

Az több mint fél évszázada, pontosabban 1972-ben kiderült, hogy Nyári Zsuzsának remek adottságai vannak a kézilabdához. Bár nem volt éppenséggel magas, először átlövőként vették hasznát, aztán a gyorsasága miatt az oldalvonal mellé „terelték”. A balkezes tehetség két év múlva úttörő olimpiát nyert az övéivel, majd 1978-ban az NB I-es Győri Textileshez került: nagyon fiatalon bemutatkozhatott az élvonal hátsó régiójához tartozó együttesben, ahol rendszeresen szerepelt. Leginkább a Rába ETO sztárja, Iváncsik Mihály, illetve a későbbi csapattárs, Sterbinszky Amália játéka vonzotta, előbbit gyakran látta varázsolni a kisalföldi megyeszékhelyen. 

– Az első perctől Németh Gábor volt az edzőm, aki 1981-ben, Sulyok „Böbével” karöltve Veszprémbe csábított. Nem csak emiatt mondom, ám a pályafutásomat illetően rengeteget köszönhetek Gábornak. Végül is jól döntöttünk, hiszen az NB I meghatározó klubja lettünk, a keretből többen is bekerültünk a hazai vb-re készülő válogatottba, igaz, az utolsó keretszűkítést már csak nekem sikerült vennem. Húsz évesen óriási megtiszteltetés volt Sterbinszkyvel, Gódorné Nagy Mariannával és Rácz Mariannával együtt vitézkedni. Mindnyájan partnernek tekintettek, mindenütt segítettek. Velük a dobogó második fokára állhattam fel, ráadásul hazai közönség előtt, a Budapest Sportcsarnokban telt ház, több mint tízezer néző bíztatott bennünket. Az ezüstéremmel kiharcoltuk az 1984-es olimpiai részvételt, de azon Csillával és Böbével – az ismert politikai okok miatt – nem indulhattunk. Pedig remek közösségünk volt – szomorodott el kicsit az 1979-es junior vb negyedik helyezettje.

A BVTC-vel azért bezsebeltek három bajnoki bronzérmet, 1983-ban pedig csak egyetlen gól választotta el őket a hőn áhított ob-aranytól. A végül másodikként zárt alakulatuk az MNK-ban vigasztalódott, ahol mindenkit felülmúltak. A nemzetközi minősítést szerzett sportolónőnek sem ment rosszul a játék, 1984-ben hazánkban az év női kézilabdázója lett, az akkori nőnapi tornán kilenc gólt lőtt a vb-győztes szovjeteknek. A sokoldalúságát bizonyítja, hogy a következő évi világbajnokságon jobbátlövőként számított rá a szakmai stáb. A 155-szörös válogatott 1986-ban ment el Veszprémből, a Vasas igazolta le, aztán 1989-ben úgy döntött, hogy külföldre szerződik. 

– A fővárosi piros-kékeknél két szezont töltöttem, s náluk sajnos ért egy súlyos sérülés, mikor a békéscsabaiak kapusával ütköztem. Emiatt fél évet ki kellett hagynom, nem voltam jó állapotban, megesett, hogy az agyrázkódás következtében egyszerűen ledőltem a biciklimről. Később ugyan a szintén jó nevű BHG SE megkeresett, volt ajánlatom Ausztriából is, míg Hoffmann László próbált Spanyolországba vinni, ám Németh Gábor kapcsolati szálainak köszönhetően inkább Németország felé vettem az irányt, úgy gondoltam: ott szabadabb és boldogabb lehet az életem. A Hamburghoz közeli, Bundesliga kettes Bad Oldesloe-hoz írtam alá, és büszkén állíthatom: jó helyre kerültem. Eleinte irányítóként számoltak velem, s bár ott sem lógtam ki a sorból, az élmezőnyhöz tartozó egyesületünknek egyszer sem jött össze a feljutás – jegyezte meg, majd közölte, hogy hat évig erősítette játékosként a VfL Oldesloe von 1862-t, aztán egy évig volt a játékos-edzőjük, majd a következő szezontól a szakvezetőjük. Később már csak amatőr szinten kézilabdázott, egészen 2007-ig, 45 éves koráig, mikor is szilánkos lábtörést szenvedett. Később kétszer operálták meg, majd a Hamburgtól egy kőhajításnyira fekvő, négyezer lelket számláló Ellerbekbe költözött. – Hogy milyen most a lábam? – kérdezett vissza a magyar válogatottat 1988-ig eősítő és ott 333 gólt szerzett sportoló. Már nem tudnék futni vele, ám rendszeresen gyaloglok és kerékpározok, egészen hosszú túrákat is megtettem már. Egyébiránt imádok utazni, jártam már az afrikai, az amerikai és az ázsiai földrészen, s vannak még további terveim is. Az edzői munkának egy időben hátat fordítottam, elmentem egy terápiaközpontba, ahol gyerekeknek tanítottam úszást és tornát. Akkortájt a hátam közepére kívántam a kézilabdát, ám idővel újra egymásra találtunk és azóta is él a kapcsolatunk. Közben edzettem Bundesliga kettes női- és alacsonyabb osztályú férficsapatot is.

A beszélgetésünk során elárulta, miszerint eleinte havonta járt haza, úgy volt, hogy csak rövid ideig légióskodik.

– Mikor először mentem ki, úgy potyogtak a könnyeim, mint egy gyereknek, kérdeztem is magamtól: „mit keresek én itt?”, de rendkívül szívélyesen fogadtak, így idővel levetkőztem a honvágyamat. Amúgy kint sokan most sem tudják rólam, hogy válogatott sportoló voltam, de lezártam életemnek ezen részét, a gyerekeknek persze mesélek a karrieremről, ha kérdeznek – adta értésemre a tanárképzőt végzett Nyári Zsuzsa, majd megtudtam, hogy jelenleg óvodásoknak tart tornát, közülük pedig az ügyesebbeknek klubszinten, 11-12 éves korig kézilabdát. – Eleinte csak néhány évre terveztem kint, aztán minden megváltozott körülöttem és maradtam. Már nincs sok a nyugdíjig, elméletileg négy év, még az is lehet, hogy utána hazaköltözök. Ugyanis már ez is megfordult a fejemben, aztán elképzelhető, hogy minden marad így és maradok kint. Jól érzem itt magam, szívesen mozgok ebben a közegben. Van egy kicsi lakásom, pár perc alatt Hamburgban vagyok, a vidék nyugalmat árasztó csendje pótolhatatlan. Egy ideje sportrehabilitációval is foglalkozom, tüdőbetegekkel és ortopédiai sérülésekkel. Minden napot próbálok aktívan és tartalmasan eltölteni. Gyakran találkozom a barátaimmal, jövök-megyek, míg szerdánként egy kártyaklubba vagyok hivatalos. Boldog vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Gyorsan eltelt kint ez a 34 év, nehéz is elfogadni, hogy hamarosan nyugdíjas leszek.

Nyári Zsuzsa nem mondta és nem utalt rá, de a hangján érezhető volt, örült és jól esett neki, hogy Veszprémben, az egykori sikerei helyszínén nem feledkeztek el róla az emberek, az emlékezetükben élnek a találatai és a megmozdulásai. A BVTC-ben mindig lehetett rá számítani, önzetlen volt, a közösség érdekeit tartotta szem előtt. Hosszú időbe telne valamennyi érdemét felsorolni, maradjunk annyiban, hogy karrierjének sok szép momentuma volt, a mai utódok közül sokan szeretnének az övéhez hasonló pályafutást befutni.