A sorozatszínészet is egy szakma - Randevú Gazdag Tiborral

Pedig sokaknak jólesne, ezért rögtön az elején szögezzük le: a sármos színész, a Jóban, rosszban sorozat főorvosa hűséges férj és felelősségteljes családapa. De tényleg. A férfiak nagy részénél az apaság a pelenkázásnál véget ér,nála viszont nem probléma hazaérni forgatásról a szülői értekezletre. Főz rájuk, ha kell, és teljesen képben van az életükben. Sőt, egy ideje csak ez élteti. "Nekem már ez a feladatom. A gyerekeket jó irányba terelgetni", mondja, és ez nem áldozat, egyszerűen, amit akart, elért, kipróbálta, élvezte, megvolt, s "ebben a kis országban nagy csodákra nem várhatok már". Elégedett az életével. Könnyű annak, akinek a kedvéért másfél millióan ülnek le esténként a tévé elé, vetem fel, de úgy véli, nincs ebben semmi varázslat: jókor volt jó helyen és az adottságai megfeleltek a szerephez. A többi szerencse.

- Megkérdezték tőlem, hogy a sorozatot ugye, csak a pénzért csinálom? Persze hogy azért csinálom. Én is pénzért dolgozom. Ahogy az orvos, a cipész, a tanár is pénzért teszi a dolgát. Nekem ez a szakmám, ezért kapom a fizetésemet. Ezt tanultam, ezért jártam főiskolára. Nem szégyen, ha valaki munkából tartja el a családját.

Gesztikulál, úgy magyaráz, hogy megértesse, a sorozatszínész dolga nem egyszerű. Kemény koncentrációt igényel ez a munka, mivel rövid időbe kell belesűríteni a mondandót. Nem mindenki képes erre és nem mindenkit "szeret" a kamera. A sorozatbeli szerep  felelősség is, hiszen mintául szolgál a fiataloknak. Az, hogy egy konzervatív, kimért, szigorú főorvost játszik, meg is menti néhány kevésbé kellemes helyzettől, főzős műsorba például nem kellett mennie. Hívták, nem vállalta, az nem a műfaja, mondta. Ha akarná, a csatorna rá tudná kényszeríteni, de a figura megmenti: dr. Pongrácz Péter nem ugrabugrálhat a konyhában.

- Az ismertség nagy felelősség, mert sokszor akkor is tolerálni kell idegen emberek érdeklődését, ha rossz passzban vagyok. Pongrácz Péter szerethető, pozitív figura és velem azonosítják, miközben én a valóságban nem feltétlenül vagyok az. De nem sérthetem meg, hiszen ők a Nézők. Sok embernek ez az egyetlen szórakozási lehetősége. Ez maradt. Ezért sem lehet az embereket ledorongolni, ha kicsit tolakodóbbak is. De a celeblét, az nem nekem való. Ezért sem engedem a bulvársajtót a közelembe.

De kicsikét előrefutottam, nem tartunk még itt, hiszen a veszprémi Gizella étterem elegáns asztalánál egyelőre az udvarias kiszolgálás mellett érkezik az előétel, sült zöldségek, libamáj, mestermű mindkettő. Gazdag Tibor pedig érdeklődik, ki volt a Randevúban az előző vendégem, s megörül, amikor azt mondom, Kubik Anna, akivel együtt játszik a Kőszívűben.  A színház hiányzik neki, mondja, ezért, ha érkezik valamelyik kőszínházból felkérés és a szerep megfelelő, örömmel megy. Így került a Pannon Várszínházhoz is. Több színházban megfordult azelőtt, de az állandóságot nem neki találták ki. Leginkább a kötöttségek miatt.

- Szeretem a szabadságot. Azt gondolom, vagyok olyan felnőtt, hogy el tudom dönteni, illik-e hozzám egy megbízás vagy nem. Ha viszont állandó tagja vagyok egy társulatnak, akkor meg kell csinálnom, amit az igazgató rám oszt, anélkül, hogy megbeszélné velem. 

Nincs szerepálma és olyan szerep sincs, amit nem tudna előadni.

- Évekkel ezelőtt Miskolcon Müller Péter Sziámi felkért, hogy játsszam el Hamletet. Soha nem gondoltam magamat Hamletnek. Akkor éppen a filozófus Hamlet volt a trend, a vékonydongájú, drótszemüveges. Sziámi teljesen másképp közelítette meg a figurát. Hegyi Árpád Jutocsa igazgatóval addig rágták a fülemet, hogy félretettem a bennem lévő kis gyávaságot, s megpróbáltam. És nagyon jólesett. Négy évadon keresztül játszottuk, diákbérletben, ami gyilkos: a tinédzserek kemény kritikusok. Ha nem tetszik, fütyülnek, buliznak. Oda kellett mennem a színpad szélére és magamra vonni a figyelmüket, de ettől volt szép. Különleges volt a színpadkép: mintha egy emberi szemben játszottunk volna. Két srác laptoppal a kezében "irányította" a történetet, mintha nem is Shakespeare írta volna, hanem ők. Iszonyú nagy sikere volt. Na, onnantól tényleg nem volt szerepálmom.

Tasnádi István Cupido című darabjában, az Iparművészeti Múzeumban játszik most. Másfél órás előadás, nyolcan adják elő, többek között Csákányi Eszter, Scherer Péter, Katona László, "jó csapat, s nem is tipikus kőszínházi darab... valahogy mindig megtalálnak ezek az érdekes feladatok".

Közben felfedezi a gyöngyhagymát a  tányérján, s amikor látja, az enyémen nincs, kedves mozdulattal odakínálja az övét. "Az újságírók a tenyeremből esznek", nevet. Jó a hagyma vírusos időkben, jegyzem meg, mire eszébe jut, hogy mennie kellett a gyerekért tegnap az iskolába, mert sok volt a beteg. Három gyereke van, a tizenöt éves nagyfiú az előző házasságból, a tízéves kislány és a hétéves kisfiú a másodikból. Velük él nyolc éve Bándon, s innen jár fel Budapestre forgatni hetente háromszor. A felesége képzésre jár a fővárosba (személyi edző, sportmasszőr), ilyenkor van ő a gyerekekkel, ha az idejébe belefér. És általában úgy csinálja, hogy beleférjen. Olyankor teljeskörűen gondoskodik róluk. Az oroszlánrész persze a feleségé. A gyerekek most kezdik felfogni, hogy az édesapjuk ismert, s kérdezgetik, ő meg terelgeti őket a saját feladataik felé. És ha ezt a pályát választják, nem ajánlja nekik.

- Az a baj, hogy ez a szakma elveszítette a szabadságát. Régebben, ha nem tetszett valami egy színházban, mentem tovább, keresgéltem. Ma már ezt nem lehet megtenni, örülünk, ha van egy hely, ahol foglalkoztatnak. Ezzel éppen a lényegét, a játékosságát veszítette el. A pénzkereset szükségessége röghöz köti a színészt. Nekem a Jóban, rosszban biztosít egyfajta függetlenséget. Ezért is tehetem meg, hogy nem engedem be az életembe a bulvármédiát.

Mindig sikerül leszerelnie valamivel az újságírókat. Néha túl sok pénzt kér például. Mi van, ha kifizetik, kérdem, mire vigyorog: "akkor korpásodik a hajam", s elmesél egy történetet arról, miért nem érdemes kihagyni a kínálkozó lehetőségeket.

- A kilencvenes évek elején volt olyan éles politikai szembenállás, mint most. Felkértek akkor a köztévétől, hogy mondjak el kultusz-verseket, mint a Himnusz, Nemzeti dal, Ómagyar Mária-siralom. Nívós alkotásnak ígérkezett, de féltem, hogy ha elvállalom, akkor ahhoz a politikai oldalhoz tartozónak gondolnak, ahonnan felkértek. Végvári Tamást kérdeztem, mi legyen. Himnuszt hányszor mondhat el az ember nagy nyilvánosság előtt?, kérdezte. Örülök, hogy végül elvállaltam és megcsináltam.

A politikai skatulyát sikerült elkerülnie, azóta sem tesz eleget pártfelkéréseknek. Ez egy nagy baromság - összegzi veretesen a politikai hajcihőt, s pontot tesz rá azzal: mélyebben nem ért hozzá. De azt tudja, hogy az emberek iszonyú megalázottak és kihasználják a helyzetüket.

- Ha így nézem, akkor humanista vagyok. Pedig ez sem igaz. Ma az emberek szinte mindentől meg vannak fosztva. Ne csodálkozzanak, hogy a másfél millió ember esténként elmegy a felkínált mesevilágba - így könnyebb túlélni.

Valami skatulyába azért sikerül betuszkolni, konzervatív a párkapcsolatokban, a férfi-női viszonyban, derül ki, amikor arról faggatom, hogyan éli meg, hogy sok száz nő álmodozik róla. Ez egy adottság, ismétli önmagát, hozzátéve, azért tesz is érte, mozog, egészségesen táplálkozik, kertészkedik. "A nők érdeklődése néha zavaró, de egészséges férfiember módjára legyezi a hiúságomat". Viszolyog viszont a nyomulós nőktől, szereti, ha legalább a látszata megvan annak, hogy ő kezdeményez. "Feleségem is ezt csinálta", állapítja meg a levesbe somolyogva, és megnyer azzal, hogy nem rontja el a húslevest csípős paprikával.

- Klerikális nevelést kaptam, de nem vagyok vallásos. Konzervatív vagyok viszont a tekintetben, hogy tisztelem a családot és nem élek hazugságban. Van egy rendszer az életünkben és harmóniára törekszünk. A gyerek számára a rendszer fontos.

Belemelegszik a gyereknevelésbe, azt mondja, nem viszi a gyereket a munkahelyre. Majd ha felnő, eldönti, mit akar, de addig ő figyeli és afelé irányítja, amiről úgy látja, tehetsége van hozzá.

- A saját karrierem már nem foglalkoztat. Nekem más a dolgom. A gyerekekért tartozom felelősséggel. Az érdekel. Ebben az országban, azon a pályán, amin én vagyok, olyan sok mindent én már nem... hát mit érjek még el?

Ebben a drámai pillanatban érkezik a főfogás. Gazdag Tibor a színészekre jellemző hiúságot kiéli a színpadon, azon túl nincs szüksége rá. Van egy rockzenekara, "ahol kiugrálom magam és az nekem elég". Boldog és elégedett, állapítom meg. Bólint, bár hozzáteszi, néha ő is kishitű. Még szót váltunk a köztévéről, aminek feladata lenne igazi tehetségkutató műsorokat gyártani, arról, hogy csak hírműsorokat néz és nívós futballmeccseket, továbbá, hogy sajnos középszerű színházak vannak az országban. Aztán "röhögni" kezd a telefonja, kiderül, indulnia kell a gyerekért az iskolába. És minden feledve van.