Tűrhetetlen a helyzet

Többek között erről, és készülő regényéről is kérdeztük Závada Pál Kossuth-díjas írót, aki a minap Káptalanfüreden, a tizenhetedik alkalommal megrendezett Tehetségek táborában beszélgetett kötetlenül középiskolásokkal.

- Mielőtt leültünk beszélgetni, tett egy rövid sétát a környéken, azt mondta, emlékei vannak erről a helyről, eszébe jutottak?

– Nincsenek konkrét emlékek, itt császkáltunk egyszer régen, arra voltam kíváncsi, hogy felismerem-e a helyeket. Semmi különös.

– A felkészülés során beszélgetések után keresve kevés önnel készült aktuális interjút találtam. Felületes voltam, vagy mostanság kevesebbet kérdezik?

– Érdekes, én pedig azt gondolom, hogy már annyit beszéltem. Minden alkalommal szívesen beszélgetek, amikor megkérdeznek. Egy hosszú regényben vagyok benne, biztos, hogy emiatt is kevesebbet voltam nyilvánosság előtt, kell, hogy legyenek ilyen nyugodtabb periódusok. A mi szakmánkban a könyvfesztivál és könyvhét, áprilistól június elejéig számít sűrű időszaknak, akkora szokták igazítani az író-olvasó találkozókat, felolvasóesteket. Akkor többet nyüzsgünk, persze vannak a visszahúzódó időszakok, amikor alkotunk, ennek a szakmának ez a velejárója.

Závada Pál Kossuth-díjas író szerint nem kufárkodunk jól a tehetségeinkkel (Fotó: Stiger Ádám)

– Min dolgozik mostanában?

– Egy nagyregényen, terjedelmes, hosszú ideje írom. Egyelőre még az a címe, hogy Természetes fény. Egy magyar történelmi regény, ennyiben beleillik a regényeim sorába. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy eléggé különbözik az eddigiektől. Háborús regény részben, előtte békeidőszakkal, majd a háború utáni évekkel. Formáját tekintve úgy néz ki, mintha egy tényregény volna, de természetesen szépírói munka, még ha vannak is dokumentumok a háttérben. Az lesz a különlegessége, hogy korabeli, archív fotókat szerepeltetek a könyvben, amelyeknek a szöveggel valamilyen dialogikus viszonyba kell kerülniük; szöveg és kép együtt mesél. Törekszem arra, hogy a képek ne puszta illusztrációk legyenek.

– Olyan táborban vesz részt meghívottként, ahol tehetséges kutató fiatalok töltik a vakációjukat. Mi a véleménye, jól kufárkodunk a tehetségeinkkel, van tehetséggondozás?

– Ha így kérdezi, szerintem nem kufárkodunk jól a tehetségekkel, egy olyan országban, ahol a felsőoktatást negyven százalékkal megvágják, ahol kiéheztetik az egyetemeket, miközben a tehetségek kitörési pályája a tudás.

– Akkor mit mond majd ezeknek a fiataloknak?

– Járjanak nyitott szemmel és ne hagyják ezt, amennyi a fiatalságtól, nyitott és kritikus szellemektől telik. Az itt lévő fiatalok a legtehetségesebbek, nekik biztos helyük van a jövő felsőoktatásában. Talán nem kerülnek olyan helyzetbe, mint a nagy többség, akiket nagyon súlyos és megalázó dilemma elé állítottak: szüleiket beleverik egy hatalmas kiadásba és akkor tanulhatnak, esetleg azt tanulhatnak, amihez kedvük van. Ha erre képtelen, akkor máshol kell keresnie a boldogulást vagy olyan szakot választ, amit dotál az állam. Nemcsak az elmúlt húsz, de harminc-negyven évben sem volt a fiatalság ilyen súlyos, megalkuvó dilemma elé állítva. Ha ez a kérdés, ez a válaszom, függetlenül attól, hogy a közép- és felsőfokú oktatásba rengeteg jó szándék, energia, sok-sok munka hoz eredményeket annak ellenére is, hogy a helyzet egyre romlik. Az oktatáshoz hasonlóan az egészségügy sem működne, ha nem volnának elhivatott emberek, akiknek az erőfeszítéseivel visszaél a társadalom, az állam. Ilyen körülmények között visszaélünk azzal a helyzettel, hogy ezek a fiatalok tudni akarnak, minden akadályt legyőzve tanulni akarnak és fognak is. Ha a jövő értelmiségéről gondolkodunk, akkor hatalmas feladata és felelőssége lenne a társadalomnak és az államnak a költségvetésen keresztül, de ezt a felelősséget az állam nem ismeri.

– Akkor a tehetség nem tud utat törni magának?

– Valamennyire biztosan, de nem lehet csak erre hagyatkozni. Arról nem is beszélve sajnos, hogy nyílegyenesen elhúznak tőlünk a tehetséges diákok, ha azt tapasztalják, hogy itthon nem kapják meg azt a szolgáltatást a felsőoktatásban, amit egyre drágábban mérnek.

– Tótkomlósról a szegedi Radnótiba gimnáziumba, majd fővárosi egyetemre került, ez sem volt egyszerű út.

– Eléggé kritikusan gondolok a Kádár-rendszerre, de azt kell mondjam, ezt az utat mi Tótkomlósról nem tudnánk ma így bejárni, kevesebb a kitörési pont, például anyagilag nem engedhetné meg magának egy család.

– Hogy érzi magát, íróként milyen ma Magyarországon?

– Nagyon megnehezedtek a körülmények, egyre nehezebben csordogálnak a források, rengeteg terület küzd egyáltalán az életben maradásért. Az irodalom részesül az összes kulturális ág közül a legkisebb támogatásban, a könyvkiadás lényegében elhanyagolható mértékben, versenyhelyzetbe került már hosszú ideje. Gyakorlatilag nincs, megszűnt a lehetőségük a pályakezdő íróknak, hogy rádióban vagy televízióban dramaturgként helyezkedjenek el, ami a megélhetést biztosíthatná. Ilyen szempontból meglehetősen durván kultúraellenes a mi világunk, egyrészt a tömegkultúra elüzletiesedett, egyre kevesebb szakértelemre van szükség, másrészt az állam, a kormányzatok egyre kevésbé tekintik a kultúrát bármilyen szempontból is értéknek. Én nem panaszkodom, vannak olvasóim, hála istennek; amikor ilyeneket mondok, nem a magam, hanem a szakma, a kultúra nevében beszélek. Talán nem is jó a panaszkodás kifejezés, világosan meg kell mondani: tűrhetetlen a helyzet, nem könyörögni és kunyerálni kéne, hanem teljesen kétségbevonhatatlanul ki kéne követelni a jövő nemzedéke érdekében is.