Muszáj meghallgatnia

"Igen?!" - visított anyám. - "Vegye tudomásul, hogy magának az a dolga, hogy meghallgasson, akármeddig is mondom!" "Nagyon téved! - replikázott az esperes. - "Én sokak lelki üdvéért felelek, és nem pazarolhatom egyetlen emberre az időmet! Különben is öreg vagyok már és beteg. Legyen belátással."

De anyám nem volt belátással, ez a tulajdonság teljességgel hiányzott belőle, és pokolra jutással fenyegette meg a papot. Ráadásként még egy káromkodást is a fejéhez vágott.

És nem ment templomba többé. Nem hangzott fel előimádkozói zsolozsmázása a hideg falak között. Ha hiányzott a kántor, nem orgonált helyette a kóruson, és szép hangján nem is énekelt. Igaz, így a híveknek se kellett állást foglalni titkos versenyükben: melyikük éneke szebb? A kántoré vagy anyámé. Az oltár feldíszítéséhez se nyújtott segítséget többé. Nem fizetett egyházi adót.

Otthon imádkozott csak szorgalmasan. Egyszer szent volt, máskor hagyta, hogy a jogait követelő gyarlóság uralkodjon el fölötte. Így teremtett egyensúlyt.

Aztán egy téli hajnalon - az "elfekvőben" - rózsafüzért bontottak ki összezárt tenyeréből az ápolók. Ez a rózsafüzér azóta a fiókomban van. Örökség. Nem nyúlok hozzá. Fagolyócskáiban anyám verejtékező tenyerének kihűlt cseppjei kövesednek.

Domján Gábor költő