Élettől a halálig: zarándoklat Radnóti utolsó útján

– Gyerekkorom óta ismerem Radnóti verseit és tragikus sorsát, ami már akkor is különösen fájdalmasan érintett – mesélt az ötlet megszületésének hátteréről, előzményeiről az irodalomtörténész.

– Amikor 25 évvel ezelőtt idekerültem a Balaton-felvidékre, Veszprémbe, akkor szembesülnöm kellett azzal, hogy az utolsó versének a végén 1944. október 31-ei dátummal szereplő Szentkirályszabadja, egy létező település. Akkor még élt a Vegyipari iskolából szervezett Radnóti menet, amit később hosszú szünet után én támasztottam fel újra. Nagyon fontosnak tartottam akkor és tartom most is, mert a mai fiataloknak egyszerűen nincs ilyen jellegű ismeretük arról, hogy milyen egy menetben együtt gyalogolni, miközben beszélgetnek, emlékeznek a költőre, versek hangzanak el, és az egész kicsit segíti a lelki átélését a szituációnak. Egyik ilyen menet során jutott eszembe, hogy ez így nagyon szép Veszprémből Szentkirályszabadjáig, de Radnótit és társait a másik oldalról az életből a halálba vitte. Arra gondoltam, nekünk is azokat a stációkat kellene végigjárni, amiket ők megjártak. Elég bőséges már a Radnóti szakirodalom, hogy ennek alapján elinduljunk.

Mint elmondta, nem akar semmiféle protokoll eseményt, politikát, egyszerűen csak néhány barátjával végig akarja járni azt a lelki utat az élettől a halálig, amit a költő a valóságban megtett. A zarándoklat megszervezését, technikai lebonyolítását az Eötvös Károly Megyei Könyvtár segíti. A november 3-ai indulással és a későbbi megállóhelyekkel, a Pannonhalmán tervezett egy napos pihenővel is pontosan követni akarják a mai Szerbia területén található bori táborból érkező munkaszolgálatosok útvonalát.

Alapvetően csak mintegy tíz fős csapatban gondolkodik, hogy megmaradjon az intimitás, de azt szívesen fogadja majd, ha két település között mások is csatlakoznak hozzájuk. Hisz a cél maga is az, hogy zarándoklatukkal megmutassák másoknak is, hogy minden módon és minden eszközzel lehet és kell is emlékezni Radnóti Miklósra.

– Természetesen a mi menetünk más lesz, mint egykor Radnótiéké volt. Mi a 21. században fogunk gyalogolni, mellettünk autók suhannak el, GPS-es telefon lehet nálunk, mások lesznek a fizikai körülmények is, lesz megfelelő ennivalónk. De szerintem ennek a különbségnek nem sok jelentősége van, hisz az igazi gyaloglás belül történik a lélekben. Azzal, hogy beszélgetünk, hogy megérkezünk egy településre, találkozunk a fiatalokkal, idősekkel, elmondjuk, hogy kik vagyunk, mit akarunk, verset olvasunk nekik, ebben talán még színészek is segítenek bennünket. Arra kérünk majd mindenkit, hogy maga gondolja végig, hogyan csinálták mindezt hetven évvel korábban, éhezve, fáradtan, hisz nem is Szentkirályszabadjáról indultak, hanem a bori hegyek között végzett kényszermunkáról, addigra már több száz kilométert maguk mögött hagytak. Arra kérünk mindenkit, érezzék át a fegyveres őröktől való állandó fenyegetettséget és azt a bizonytalanságot is, amiben ők voltak, akik azt sem tudták, hogy hová mennek.

Mint mondja, ezzel azt szeretnénk megmutatni mindenkinek, hogy az emberi kiszolgáltatottságnak milyen útjai vannak. Egy ilyen út végigjárása belső tisztulást is hoz. Attól, hogy ez most más körülmények között zajlik, még élesebbé teszi a kontrasztot a hetven évvel korábbiakhoz képest. Még inkább felerősíti a kérdést, hogy miért kellett így történnie 70 évvel ezelőtt, miért kellett ennyi embert végighajszolni a halálba, miért kellett őket agyonlőni, eltüntetni. Talán épp ez a kontraszt fogja felmutatni, hogy milyen abszurd története volt ez a 20. századnak, amiről nem szabad megfeledkezni – magyarázta.

Az 1944. november 9-én Abda határában meggyilkolt Radnóti Miklós utolsó útját szeretné végigjárni Praznovszky Mihály társaival. November 3-án indulnak Szentkirályszabadjáról, ahol Radnóti az utolsó versét írta (Fotó: Győrffy Árpád)

Nem kétli, hogy lesz, aki felteszi majd a kérdést, kell-e most erre emlékezni, kell-e firtatni, hogy ki tette, ki volt a felelős.

– Amikor az ember elfelejti a múltját, akkor nem fogja megélni a jövőjét. Emlékezni mindig kell, és most különösen, amikor úgy látom, hogy a világban ismét nagyon felütötte a fejét a fasizmus. Ha burkoltan, álságosan, más jelszavakat is használva, más politikai fogalmak mögé bújva, de itt van a nyakunkon. Mindenki emeljen szót ellene valamilyen módon. Ha valaki azt mondja, minek ezt elővenni, akkor megmutatom neki a sajtóban, televízióban a tudósításokat a mai fasiszta tüntetésekről, felvonulásokról. Ezt akarja elfelejteni, erről nem akar beszélni?! Hiszen minden diktatúra így kezdődik, a felejtéssel. Azzal, hogy lemondok azoknak az emlékeknek a megőrzéséről, amiket szembe tudnék állítani azokkal a negatív, torz eszmékkel, amelyek újra és újra támadnak. Tulajdonképpen arról szól az egész történet, hogy nem szabad felejteni.