Börtönből a sírba vitt az útja

Ez a történet 2012 elején kezdődött. Az akkor 50 éves Szuntheimer Tibor egy veszprémi, több vállalkozásnak helyet adó telepen dolgozott biztonsági őrként, amikor az egyik januári éjszakán ismeretlenek elvittek az egyik műhelyből egy kisméretű páncélszekrényt, amelyben – a tulajdonos szerint – tízmillió forintot őriztek. A tettesek a máig nem kerültek rendőrkézre, viszont másfél hónappal később megjelentek a nyomozók, hogy házkutatást tartsanak náluk. Nem találtak semmit, ám a családfőt magukkal vitték hazugságvizsgálatra.

Ártatlannak bizonyult. A bűnüldözők mégis gyanúsnak találták a férfit, mert az ügyészség indítványára a bíróság három nap múlva letartóztatta. Pedig addig már összebeszélhetett volna nem létező bűntársaival! Vagy csak a régi reflex működött: sokszor az őrök valóban összejátszottak a bűnözőkkel.

Noha egy hónappal később kiengedték, ekkor azonban bevonták a vagyonőri igazolványát. Dr. Varga Zoltán ügyvéd segítségével kártalanítást indított a férfi az állam ellen. Jogszabály írja elő, hogy akikkel szemben megszüntették az eljárást, vagy felmentik őket a vádak alól, azoknak kártalanítás jár. Arra nincs szabály, hogy milyen alapon mennyit kaphatnak, ez a körülményeken és a bíró megítélésén múlik.

– Vagyoni kártérítés címén 1,3 millió forintot követeltünk, a kiesett munkabér összegét. Nem vagyoni kárként nyolcmillió forint volt az igényünk, mert megsérült ügyfelemnek a személyi szabadsághoz, a jó hírnévhez, a megfelelő egészségügyi ellátáshoz, s a munkához fűződő joga – mondja a veszprémi ügyvéd. – Érvelésünket elfogadta a Veszprémi Járásbíróság, ahol tavaly nyáron megítélték az összegeket az ügyfelemnek. Az Igazságügyi Minisztérium képviselője csupán egy hónapi munkabért és 200 ezer forint nem vagyoni kárt gondolt méltányosnak.

A jogász érvelése között ez is szerepelt: a 2006-os zavargások idején bevitt emberek, akik megsértették a gyülekezési jogot, ám a bíróság felmentette őket, 150-300 ezer forintot kaptak kártérítésként, mert három-hat órát töltöttek a hűvösön. Az ügyvéd meggyőződése, hogy ennyi pénzért sokan vállalnák – akár napokig – ezt a fajta lemondást a szabadságukról. Jó pénzkereseti lehetőség...

– Nem hiszed el, az egyik cégnél páncélszekrényestől elloptak tízmillió forintot. Ezt telefonálta nekem a férjem aznap hajnalban, 2012. január 14-én – idézi fel az emlékezetes napot Szutheimer Tiborné, Erzsébet. – A páromat még akkor hajnalban kihallgatták, majd március 2-án elvitték. A poligráfos vizsgálaton is ártatlannak bizonyult, mégis lecsukták. Az ügyész szerint azért, hogy ne beszéljen össze a társaival. Másfél hónap elég lett volna erre, nem? Ellenőrizték a telefonos híváslistáját, de azzal sem jutottak előrébb. Talán azért lehetett gyanús, mert a bűncselekmény helyszínén megtalálták az ujjlenyomatát. A betörés után a cég főnökével ugyanis bement ő is abba az épületbe, ahol a lopás történt. Mindenáron rá akarták kenni a balhét, azt mondogatták neki, hogy vallja be a betörést – mondja már minden különösebb indulat nélkül Erzsébet, aki belefáradt az igazságért való harcába. Az 55 éves asszony 12 éve rokkantnyugdíjas. Két agyi infarktuson esett át, szívbeteg, súlyos izületi gondjai vannak, ráadásul egy műtét után elvesztette látását a bal szemére. A jobb szeme fényérzékeny, alig lát vele, még a lakásban is napszemüveget visel.

Férjével se bánt kegyesen a sors: húsz éve ott kellett hagynia az asztalos szakmát sokizületi gyulladása miatt. Azóta dolgozott vagyonőrként. A huszonhét éves fiúk végtaghiányosan született: mindkét alkarja hiányzik, csupán két ujja segíti az életben. Remek számítógépes programozó, ebből próbál majd megélni.

– A második héten átvitték Tibort a tököli rabkórházba, hogy ott kezeljék az izületeit. Azt mesélte, hogy megalázó vizsgálatokon ment át többször is, mindemellett nem mert elaludni. Félt az életfogytiglanosoktól, nehogy az életére törjenek. Volt, akit kihegyezett kanállal szúrtak meg az udvaron. Egy hét után „rájöttek”, hogy az infúziós kezelést valóban csak Veszprémben tudják megoldani. Visszahozták. Aztán megbilincselt lábbal és kézzel végigvezették a megyei kórházban, ahová már öt éve járt kezelésre. Mint egy gyilkossal, úgy bántak vele. Az orvosoknak úgy kellett lekönyörögni a bilincset, hogy normálisan elláthassák. Meglehetősen megalázó helyzetbe került a többiek előtt – a sorstársai évek óta ismerték. Azon a napon síri csend volt a kezelése alatt, mesélte. Egy hónappal később a bíróság zár alá vette a 21 éves Trabantunkat, amit később eladtunk, s a fél házat. Fedezetként az eltűnt tízmillió miatt. Kocsi nélkül – öt hónapon át – megbénult volna a családom, de szerencsére a fiunk barátja, Lóránt mindenhová elvisz bennünket azzal a Suzukival, amelyet a fiam révén kedvezménnyel, részletre vettünk. Míg a férjem élt, ő vezette a kocsit. Házkutatáskor az egyik szomszédomnak megjegyezte az éppen arra járó egyik helybeli rendőr: „Valami baj van, itt vannak a kollégák...”

Az eljárással aláásták a becsületünket! – így érzi Erzsébet, aki elmondta, még az adóhatóság is vizsgálódott köröttük, hátha hírtelen meggazdagodtak a „lopott” pénzből (Fotó: Mátételki András)

Napok alatt a legvadabb pletykák keltek szárnyra a faluban. A férfi háta mögött azt beszélték, hogy bankot rabolt, pénzkiadó-automatát vitt el. Egy börtönből szabadult helybeli „kollégának” szólította. Akkor nagyon kikelt magából, hogy ezt kellett megélnie. A történtek óta a fiunknak nem köszönnek vissza az emberek. Az asszony a rossz szeme miatt nem járt ki a faluba, őt elkerülték a megalázó megjegyzések.

– Az eljárással aláásták a becsületünket! – emeli fel a hangját Erzsébet, aki elmondta, még az adóhatóság is vizsgálódott köröttük, hátha hirtelen meggazdagodtak a lopott pénzből. Nem találtak semmi gyanúsat.Amikor Szuntheimer Tibort kiengedték az előzetesből – bent vagy 16 kilót lefogyott – már nem tudott visszamenni vagyonőrnek, mert elvették az igazolványát. Sehol nem talált magának még portási állást sem, végül egy év után négyórásként dolgozott haláláig egy veszprémi varrodában. Nettó 32 ezer forintért. Ehhez jött a 28 ezer forintos szociális segély. (Őrként havonta 160 ezret keresett.) Erzsébet asszony ma 54 ezer forintot kap az államtól, a fiának, mint rokkantnyugdíjasnak, 33 ezret hoz havonta a postás.

– Még 2007-ben felvettünk négymillió forint devizalapú hitelt tetőcserére, ami után még tíz évig fizetjük a havi 65 ezer forintot. Egyszerűen éhen haltunk volna, ha nincs István nagybátyám, aki a mai napig segít bennünket. Tűzifát vesz nekünk, feladja a csekkjeinket, időnként bevásárol, ami összesen havonta 40-50 ezer forintos kiadást jelent neki. A 82 éves, tolószékben élő anyósomtól is kapunk időnként 5-10 ezer forintot. Erzsébet nem szívesen beszél 2012 nyaráról, amikor idegileg annyira megtépázódtak, hogy depresszió miatt férjével kórházba kerültek. Ő le tudta gyűrni a lelki bajt, párja nem. Ám akkor roppant teljesen össze a férfi, amikor tavaly novemberben a másodfokú bíróság új eljárást írt elő. Öt esztendő kihagyás után újból a pohár után nyúlt... Tibor nem csak lelkileg, testileg is összeomlott: tavaly december 15-én összeesett az utcán – szívinfarktus végzett vele.

Halálával a család elvesztette a reménybeli nyolcmilliós nem vagyoni kárként megítélt összeget. Anya és fia az ellehetetlenülés határára került.

– Nekem az fáj a legjobban, hogy Tibor ennyit szenvedett ártatlanul. És senki nem mondta neki, hogy bocsánat, tévedtünk. Manapság annyi szépet hallani a család, a házasság fontosságáról. Azt mondják, senkit nem hagynak az út szélén. Bennünket sem hagytak ott: belelöktek az árokba.