A tragédiák örökre beleégnek az emlékezetünkbe

Azt mondja, aki ezen a pályán leblokkol a mentésnél a látottak hatására, az végezzen más munkát! Emlékezetes esetei között a vörösiszap-katasztrófát hozta fel. Büszkén említi, a veszprémi egészségügyi szakközépiskolának abba az osztályába járt, ahol először tanultak fiúk is. Aztán 1984-ben érettségi után azonnal a mentőszolgálathoz ment, mert - mint érvel - az egészségügy mindig vonzotta, mindig segíteni akart az embereken, és a pályaválasztásról már általános iskolában döntött. Meséli, a mentőknél először a fűzfőgyártelepi mentőállomáson dolgozott, 1986-ban mentő szakápolói képesítést szerzett.

Kiss Attila feladatokban, tanulásban bővelkedő pályájáról felidézi még, másfél év katonaság közben, 1988-ban felvételizett az orvostovábbképző egyetem egészségügyi főiskolai karára a mentőtiszti szakra. A katonaság után pedig visszament Fűzfőre, ahol főápolóként dolgozott, közben folytatta levelezőn a már megkezdett főiskolát, amit 1992-ben elvégzett. Ezután esetkocsira került a balatonfüredi mentőállomásra, ezzel párhuzamosan Veszprémben szolgálatvezetőként dolgozott. Múltjáról elmondja még, 2006-ban a veszprémi mentőállomás vezetését sikeresen megpályázta.

- Fél éven keresztül párhuzamosan a székesfehérvári mentőállomás vezetői teendőit is végeztem, majd 2010-ben a korábbi Veszprém megyei vezető mentőtiszt nyugdíjba vonulását követően sikeresen pályáztam erre a pozícióra, amit azóta is betöltök kis vargabetűvel - meséli. Hozzátette, 2013 őszétől dolgozott az országos mentőszolgálat operatív igazgatóságán, ahol 2014 áprilisától 2015 júliusáig csak a budapesti munkát végezte. Akkor elköltözött a fővárosba. Tavaly júliustól visszajött, és heti néhány alkalommal továbbra is ténykedik azon a poszton is. Számtalan teendőjének ezzel nincs vége: közben dolgozott mentőhelikopteren a '90-es években, a veszprémi kórház központi intenzív osztályán ápolóként, az egészségügyi szakközépiskolában tanított, egy szakirányú felnőttképző intézetnél mentést, szaktárgyakat okított. Ma számos teendője mellett mentőtisztként hetente egyszer ő is kivonul az esetkocsin. A kérdésre, hogy miért halmozta a feladatokat, azt válaszolta, mindig is az motiválta, hogy a maximumot hozza ki az adott helyzetből. Mint fogalmazott, a kihívás vonzotta, mindemellett az anyagiak is fontosak voltak számára, hiszen három, ma már felnőtt gyermek édesapjaként volt helye a keresetének. Utal rá, családjára mindig próbált időt szakítani, pedig teendő volt bőven, házat is építettek kalákában, amiben ő maga is kivette részét.

Kiss Attila számos teendője mellett hetente egyszer kivonul az esetkocsin
Fotó: Penovác Károly

- Hogy miben és miként változott a mentőszolgálati munka az évek alatt? - kérdi, majd így válaszol: korábban a betegek szállítását például vizsgálatokra, dialízisre is az Országos Mentőszolgálat, azaz ők végezték, így sokkal több volt a feladat, reggel héttől délután ötig megállás nélkül dolgoztak. A felvetésre, hogy mi volt eddig a legemlékezetesebb mentése, azt mondja, a vörösiszap-katasztrófánál történtek ilyen esetek Kolontáron, Devecserben, amit - mint fogalmaz - soha nem felejt el. Felidézi, vezető mentőtisztként dolgozott a tragédiánál, az első napon Devecserben irányította a munkát a kastélynál, hetekig részt vett az ügyeletek szervezésében, majd a kolontári kitelepítésénél a mentéssel kapcsolatos feladatok szervezésében. - Nagyon sok lúgmarásos sérültet nehéz volt meggyőzni arról, hogy kórházba kell mennie. Kérték, mossuk le őket, aztán hadd mehessenek haza! - említi. - Hogyan lehet bírni a mentőszolgálati munkát nap mint nap? - tekint maga elé, majd elmondja: - Ha nagy baj van, nem érünk rá azzal foglalkozni, mit látunk, hanem a mentés a cél, a teendők.

- Természetesen vannak olyan esetek, tragédiák, amik örökre beleégnek az ember emlékezetébe - hangsúlyozza. Felidéz egy autóbalesetet, amikor külföldről jött egy család a Balatonra, elaludhatott az apa, az autó árokba szaladt, hátul a gyerekülésből a gyerek a tetőablakon át kizuhant az autó alá. Ha be van kötve, ma is élhetne - mondja. Kiemeli még Veszprémnél az almádi kereszteződésben a kamiont, amelynek sofőrje vélhetően elaludt, és szemből nekiment egy várakozó autónak, amiben négyen utaztak: két felnőtt és két, 16-17 év körüli gyerek. - Borzalmas volt, ott ült egy család békésen, várva az indulásra, és a semmiből hirtelen nekik zuhant egy hatalmas tömeg! Az eset megrázott - vallja őszintén. A lesújtó történetek között említi meg a fiatalokat a Balatonnál, akik sekély vízbe fejest ugrottak, amitől aztán lebénultak.

- Aki leblokkol, az másnap menjen el! - jegyzi meg. Hozzáteszi: az más kérdés, hogy mennyi idő alatt tudja az ember feldolgozni és hetekig miről álmodik. Gyakran adódik, hogy a mentős visszaér egy feladatból, és azonnal indul is, lehet, hasonló esethez, aminél korábban dolgozott. Kell sok erő, mentális, lelki tekintetben is, ő - mint említi - soha nem járt pszichológusnál. Állítja, fontos, hogy az ember ne vigye haza a feladatot, a hangulatot. Sikerélményt a napi munka ad, ő minden egyes mentést sikernek tekint. - Ha újraélesztünk valakit, és elkezd dobogni a szíve, az semmihez sem fogható érzés! Arra pedig nincsenek szavak, amikor egy újraélesztett beteg néhány hét múlva bejön és megköszöni, amit tettünk érte. Nekünk nem kell extrém sport, azt a mennyiségű adrenalint egy mentési helyzetben elérjük.

Azt mondja, ha nem tudnak segíteni, az kudarc. Ekkor az ember azt kérdi magától, adott helyzetben mindent megtett-e a betegért. Ha igen, el kell fogadni, hogy nem vagyunk élet és halál urai, nem tudunk mindenkit megmenteni. - Ezért a harcért érdemes élni, újra ezt a hivatást választanám - közli.

Kiss Attila éveken át táncolt egy néptánccsoportban, ahol a feleségét is megismerte. Kevés szabadidejében kertészkedik otthon és Balaton közeli telkén, meg barkácsol, mindez kikapcsolja. Vallja, biztos családi háttér nélkül nem menne az, amit végez. A szaunavilágot nagyon kedveli, ott csönd van, és olyankor semmire nem gondol, mentálisan is pihen. A kérdésre, hogy mit tekint legfőbb értéknek, azonnal válaszolja: magát az életet tekinti értéknek.