Kelet-közép-európai blues

Bele is kezdtek a Muddy Waters-es blues-zal. Mikor még kiskölyök voltam, ötéves srác... Gyomorban lüktet ez a blues. És persze jön a virágcserép meg a maroknyi föld metaforája. Minden a helyén.

A tömeg ütemesen bólogat. Semmi faxni, Tátrai teker a piros gitárján, Póka döngöli az alapokat, Solti alázatosan kiszolgál. Hobo jellegzetes mozdulattal, két tenyérrel tupírozgatja a haját, a félmagas szárú fehér tornacipő és a szögletes mozgás. Olykor fél hanggal lejjebb, hamiskásan bömböl, de így volt ez mindig. És működött.

Sorra jönnek a régiek. Még az első bakelitről az identitást kereső, mára kissé megkopott Mindenki sztár meg a lüktető Mata Hari. Aztán érkezik Bill. Hendrix-pólóban és az elmaradhatatlan fradis törülközővel, kér egy kis basszust a kontrollhangfalba, aztán kezével már nyomja is az ütemet. Mantraszerűen jönnek az örökbecsűek: Kőbánya-blues, Kopaszkutya és a 3.20-as blues.

Már a büfében ér utol a Hosszú lábú asszony, akihez oly magától értetődően szól az intelem: levegőt az orrodon vegyél. Az érlelt szilvapálinkától némileg átmelegedve, sörözgetve nézelődünk a tömegben. Egy társaság kicsit arrébb vízipipázik, többen Pannónia fesztiválos pólóban vigyorognak. Kedélyes fesztiválozás. 

Hobóék elsütik a régi poénokat. Bill befogja a fülét, amikor Hobo énekel, ő meg kigúvadt szemekkel körbeugrálja. Mellettünk egy fejpántos öreg hippi bekiabál: Bill a király! Semmi különös, Tátrai nyúzza a gitárt, nincs is vele baj, de régebben valahogy ízesebben játszott.

Aztán megszólal a Hey Joe gitárriffje. Hobo és Deák Bill egymás mellett, válluk összeér. A szomorú bohócok grimasza arcukon. Fejük felett feltűnik a hold. Egy csapásra megváltozik minden, megtörténik, aminek egy valamire való koncerten meg kell történnie. A felszarvazottak balladája túlmutat a nosztalgián. 

Később ugyan jönnek a húzódalok a Vadászatról, a Mesél az erdő és az elronthatatlan Hajtók dala, majd Deák Bill lenyomja a Rossz vért, ami tökéletes, mint az abszint, de ez az este a Hey Joe-nál már megvolt. 

Mint mindig, a Közép-európai Hobo-blues a záró szám. Még mindig nem nyúzták szét, még mindig megszólal, egy pillanatra felcsillan, mit is jelentett ez a zenekar, hogy ezt csak ők tudták. Visszataps, következik a Johnny Be Good. Csalódás, hogy a hazai rock legdögösebb szerelmes dala, a Nem hallod, üvöltök! elmarad. Látom, ahogy a Radics Bélán szocializálódott ősz hajú fotóművész fázósan összehúzza magán a kabátját és eltűnik a tömegben. Vége. Szétszéled mindenki. Besötétedett és hideg van.