Kavicsokon görgetett élet

Az est vendége Lovas Ildikó szabadkai írónő volt, akit írói pályájáról, a szülővárosához való viszonyáról és nemrégen megjelent regényéről, A kis kavicsról kérdezett Bozsik Péter és Ladányi István.

Energikus, szőke hölgy viharzik be a Vár utcai egyetemi épület zsúfolásig megtelt előadójába. Nagy levegőt vesz, és ízes anekdotája az est helyszínét kereső veszprémi bolyongásáról azonnal magával rántja elementáris létközegébe hallgatóit. Újabb nagy levegő. Körülnéz. Megöregedtetek  konstatálja, huncut vigyorral köszöntve a Trialógusok házigazdáit, és a közös múlt máris Lovas-epizodistává avatja a két kérdezőt.
 
Szabálytalanságok tanulság nélkül - hangzik Lovas Ildikó legújabb regényének (A kis kavics) mottója. Hogyan van ez?  teszi fel a kérdést. "Úgy, hogy nincs tanulság." Tanúság van. Tanúság egy olyan életről, amelyet emberként kellett élni a délszláv háború évtizedes pokla alatt, tanúság a szótlanság és hazugságok alatt lappangó történetekről, tanúság honfitársak elvesztéséről, a búcsúzás misztériumáról. Ebben a világban, meséli, "akármerre fordulsz, tuff, kapsz egyet a fejedre, lehet, hogy épp nem is fáj annyira, de azért kapsz!"

Hallgatva az írónő történeteit, fölmerült bennem a kérdés: aki ilyen létszférában élte, éli a mindennapjait, miért nem ordít a regényeinek lapjain. Aztán megértettem. Nincs értelme ordítani olyan közegben, ahol mindenki más is hangos. Nincs mese, nyelvet és hangerőt kell váltani. A banalitás kihívásait megtalálni, a kis kavicsokat összegyűjteni, ez válik feladattá Lovas számára.

Az apró kődarabok pedig egységes narratívává állnak össze. Ítéletmentes, ámde nyilvánvalóan látható nyomai élethazugságoknak (Leni Riefenstahl), balgaságban és apró őrületekben (Kozma Léni) megtalált hiteles mozzanatoknak. A banalitás létjogosultsága, a "360 fokos változásból" megnyíló "új perspektíva" analizálása rámutat az emberi élet ki- szolgáltatottságára, valamint felteszi a kérdést: mennyit lehet és mennyit érdemes megtenni, ha nem vagyok több, mint zavaró kövecske a cipőben.
 
Lovas mint vajdasági író, akarva-akaratlanul olyan hagyomány részesévé válik, amelyben már jelen van Kosztolányi Dezső, Csáth Géza vagy épp Gion Nándor. Meg kellett találnia a saját Szabadkáját, azt a helyet, ahol csak az ő történetei életképesek. A sugárúton eltűnő lovas taliga kerekében gördülő kicsi kövek nesze és a lenyugvó nap fénye adja azt a ritmust, amiből megszületik Lovas Ildikó sajátos hangja, és előtűnik a magyar irodalom egy olyan agilis személyisége, akit érdemes olvasni, látni, hallgatni.
 
Zárásként az ő szavait idézem: "Ha az ember hamis, megjárja. Önmagával legyen valaki hiteles és azonos, mert ez az egyetlen jó válasz az életre."

Lovas Ildikó az Újvidéki Egyetem magyar tanszékén szerzett tanári oklevelet 1991-ben. Szabadkán él. Kötetei: Kalamáris (Fórum, Újvidék, 1994), A másik történet (Osvit, Szabadka, 1995), Meztelenül a történetben (Fórum, Újvidék, 2000 ), Via del Corso (Orpheusz, Budapest, 2001), Kijárat az Adriára (Kalligram, Pozsony, 2005), Spanyol menyasszony (Kalligram, Pozsony, 2007), A kis kavics (Pesti Kalligram, 2010).