A műgyűjtő magánya

A katalógusból kiválasztott képeket válogatjuk a budapesti raktárban. Saphier Dezső fejből, szinte valamennyi mű helyét tudja, a többszáz - de inkább ezer képből. Bámulatos, amit hirtelen elmond az éppen kezébe kerülő munkáról. Egyértelműen olyan műértő, aki nem csak megtanulta, hanem ismeri, amit a kezében tart. Saphier Dezső megélte gyűjteménye minden darabját. Minden kép egy történet, egy darabka az életéből, tárgyiasult szenvedély. 



Jövő péntekig látható a veszprémi polgármesteri hivatal aulájában az érdekes kiállítás (Fotó: Penovác Károly)


- Sosem gondolkodtam azon, mi vonzott a művészethez. Apám ötvös, ékszerész volt, és mivel az átkosban ez a szakma nem volt különösebben elismert, erkölcsileg támogatott, nem követtem őt hivatásában. Nyolc évesen kezdtem bélyegekkel foglalkozni, ami nagy divat volt az ötvenes években. Ebben élhették ki a szenvedélyüket a gyűjtők. Később jött a numizmatika, a néprajz, az iparművészet, és végül a gyűjtés csúcsa - a festmény. Szerintem mindenki gyűjtőnek születik, az emberben ez a hajlam ősidők óta létezik. Gyermekkorban még működik az ösztön, ami bármire irányulhat. A gyermek hazavisz a kirándulásról egy szép falevelet, egy csigát, vagy követ. Sajnos legtöbbször a szülő "minek szedted össze ezt a szemetet?" kérdés kíséretében kidobja a kincset. Mert a gyereknek valódi kincs, amiben talán egyedül ő látja meg a szépséget. Valamit, ami megérinti, valamiért kell neki. Mert ő találta, csak az övé, fontos neki, hiszen apró darabkája a felfedezendő világnak. Így a gyerekben egy életre megölik a szenvedélyt, a gyűjtés örömét.

Saphier Dezső (Fotó: G. Takács Mária)

- Ezek szerint gyűjteni öröm, gondolom különösen a szép dolgokat... - A szépség rendkívül szubjektív fogalom, hogy kinek mi a szép, arról vitázni nem is érdemes. Úgy érzem, nekem furcsa ízlésem van, sok esetben meghökkenést váltanak ki másokból azok a tárgyak, művek, amiket gyűjtök. Sokszor tettek rám megjegyzést, amint cipeltem ki a bolhapiacról egy képet, mondván "nézd mi az a rémség, amit visz!..." Hát a rémség például Gáborjáni Szabó Kálmán képei voltak, akinek műveit nem igen ismerték. Magam körül élénk derűt keltve vittem ki az ócskapiacról a két képet, nem érdekelt, hogy rajtam mulatnak, hiszen két kitűnő alkotásra leltem. Az sem érdekel, hogy ma miért adnak tízmilliókat, nem tartom művészetnek a "megélhetési bűnözésből" készült portrékat, bármilyen jónevű művészek készítették. A divatirányzatok sem izgatnak - vallja Saphier Dezső, aki mindig a maga útját járta. Saját ötlete, ízlése, ha úgy tetszik, kedve szerint. Ennek köszönhetően egyedülálló kollekciót tudhat a magáénak, egyebek mellett a magyar nőfestők műveiből. 

Most a hihetetlenül értékes, különleges képanyag közül válogatunk egy veszprémi kiállításra valót.

- Több mint húsz éve Ausztráliában láttam egy tárlatot, kizárólag nők festményeit, akik valamennyien emigránsként éltek a szabad világban. Ez a megélt szabadság valahogy megjelent, áthatolt a műveiken, ami megérintett. Több nemzet alkotóitól láttam akkor olyan szabadelvű műveket, ami elgondolkodtatott. Az élmény hatására kezdtem el a magyar nők alkotásait felkutatni, gyűjteni. Sajnos a mi társadalmunkban évtizedeken át lenézték a nőfestőket, amiért nagyon kár. Futásfalvi Márton Piroska például elhagyta keresztnevét, és Futásfalvi Mártonként adta be bírálatra a képeit, hogy esélye legyen némi elismerésre. Elszomorító a magyar nőalkotók és műveik sorsa, hihetetlen értékek vesztek el így... - tudom meg. 

A mellőzött festők munkáiból Saphier Dezső közel húsz év alatt 580 képet kutatott fel, ásott elő a feledés homályából. A gyűjteményt katalógusba rendezte, majd a kollekcióból 2008-ban, Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításon a közönség elé tárta. Aminek sajtóvisszhangjáról annyit említ, előfordult, hogy festegető-pingáló, unatkozó hölgyekről írogatottak... Aztán hangjában a keserűség határozottságra vált, kijelenti, nem hajlandó foglalkozni a most divatos befutott művészekkel. Nem az ő dolga, akit már kitaláltak, megtaláltak, az neki érdektelen. Saphier Dezső most is, mint egész életében, a maga útját járja. Soha nem volt példaképe, soha nem utánzott senkit. Azon szerencsések közé tartozik, aki mindig tudta mit akar, merre visz az útja, merre kell mennie.  - Szerencsés vagyok, mert egész életemben azt csinálhattam, amit akartam, ami örömöt okozott. A felfedezés izgalmát, a gyűjtés örömét szinte naponta megélve, mindig valami újat találni, új utat keresni - egyedül ez vonzott. Saphier Dezső csaknem hetven esztendősen ismét új útra lelt. Cigány életképeket gyűjt, természetesen nem cigány alkotók műveit, hanem olyanokat, amiket mások festettek róluk. 

- Érdekel, milyennek látták a velük élő másik kultúra életét, annak képviselőit. Rengeteg ilyen témájú festmény van, csak eddig senkit nem foglalkoztatott a témakör, így nem kerültek elő. Most, miután megtudták, hogy gyűjtöm ezeket a képeket, egyre többet ajánlanak. Megmosolyogtató, amint az ócskapiacon a kibontott keblű, szép cigánylány képének változataival próbálnak meglepni. Valójában a jópofa, vagy az igazán naív kép érdekel, ami egyedi, eredeti, valamiért különleges. Azzal a tudattal, hogy Valentiny János és Kunffy Lajos festette az igazán jó cigányképeket. 

Különleges ízlésvilágáról megtudom, hogy korábban csaknem száz műértőt megkérdezve ketten - László Károly és ő - merték vállalni, kimondani, nincs kedvenc alkotójuk, nincs kedvenc képük! Mint vallja, az igazi gyűjtőt sok minden megérinti, sok mindent szeret. Szeretett hosszú évekig kimenni a "piacra". Felfedezni, felkutatni, meglátni azt, amit más nem látott meg. Kézbe venni, megismerni, felismerni a mű kvalitását. Vadászni az egyedit, a különlegest. És megtalálni. Saphier Dezső boldog ember. Életét végigkísérte az élmény, a vadászat, a felfedezés, a gyűjtés öröme.