Hangoskodás kifulladásig

Lapos vicceinek, manírokkal teli gesztikulálásának még mindig tapsolnak a nézők. Fábry zakó nélkül, mellényben bűvöli őket, rájuk tukmálja poénjait. Magánszáma fárasztó, unalomba taszító, a tust játszó zenekar sem fúj ébresztőt. A holtpontokon igyekeznek lendíteni, de nem sikerül.

Fábry a hangját is felemeli, rikácsol, elhiteti, hogy remek a hangulat, nincsenek üresjáratok. Márpedig vannak. Jópofának tűnnek, de nem többek hülyítésnél. Mindjárt itt van a zenei performance: bőgő kartondobozból, fateknő húrokkal, dob lemezhordóból, csupaszon forgó kerékpárabroncsok, fújható útterelő kúp; a billentyűs „hangszer” egy számítógépes klaviatúra. A fiatal nézők arcán is totál érdektelenség, legfeljebb csodálkozó mosoly. De Fábry lubickol. Az a gyanúm, hogy nem önmagából, hanem a fiatal zenészekből csinál bohócot.

Később színre lép a mentalista, az illuzionista és a mágus, hogy átverjék a népet. Aztán következnek a válogatott vízilabdás lányok a szövetségi kapitányukkal. A négy okos, mutatós hölggyel Fábrynak meggyűlik a baja, őket képtelen belehajszolni a badarságokba. A kínos perceket a handabandázás sem oldja fel. Sándorunk kifullad, leereszt. A vérkeringése azonban hamarosan visszaáll. Bemutatja az Üdvhadsereget is megjárt kalandor hölgyeményt, akinek a feje hasonlít a felékszerezett ókori egyiptomi nőkére. Az nem derül ki, hogy a vendég miért kuriózum, ám a rögtönzött divatbemutató a gázálarccal, a katonai tányérsapkával, a vívósisakkal meggyőz bennünket különös értékrendjéről.

Fábryé azért árnyalatnyival más. Így búcsúzik: ne feledjék, hogy Beethoven a zene Mozartja! Ezt nem feledjük, ígérem!