A lengyel példa

Valahogy az a kép alakult ki bennem, hogy templomba általában csak az idősebb korosztály jár. Ahogy múltak az évek, elsőáldozó lettem, bérmálkoztam... nagyszüleimet elszólította a Jóisten, én pedig egyre ritkábban mentem misére.

Az idősebb generáció bizonyára még emlékszik rá, hogy a 70-es (még a 80-as) években sem volt könnyű utazni. Kék és piros útlevél A pirosba is csak öt ablakot pecsételtek be egy-egy alkalommal, vagyis ha a turista gyakran látogatott külföldre, gyakran kellett útlevél ügyet intézni a rendőrségen. Egyébként is volt félelem, gyomorgörcs a határátlépésnél. A baráti szomszédos országok felé is útlevélvizsgálat, vámvizsgálat, amely gyakran járt a csomagok szétdobálós átvizsgálásával.

Egyetemista koromban, amikor a 70-es évek közepén tanulmányi kiránduláson voltunk Dél-Lengyelországban, Krakkó volt a bázishelyünk, tele a magyar és lengyel történelem közös állomásaival, személyiségeinek emlékeivel. Voltunk a Wawelben is. A vár gyönyörű katedrálisa láttán néhányan elhatároztuk, hogy visszatérünk misére a templomba. Nem ismervén a helyi szokásokat úgy érkeztünk, hogy mindössze néhány perc volt hátra a szentmiséig. Meglepetten tapasztaltuk, hogy a bejárat előtt türelmesen álldogáló emberek tömege várakozott. Megálltunk hátul és gondoltuk, hogy majd beljebb kerülünk. Nem így történt, akkora volt a tömeg a székesegyházban, hogy párszáz ember nem fért be! Valószínűleg általános lehetett a jelenség, mert a templomajtó mellett felfüggesztett hangszórókon keresztül a pap bejövetelét jelző csengetéstől az elbocsátásig mindent hallottunk. Az emberek az utca kövezetére térdeltek, félkörben a bejárat körül. A mise megfelelő részénél kijött egy fiatal pap, és megáldoztatta az embereket az utcán is.

Másnap jóval a szentmise kezdete előtt mentünk el a székesegyházba, a középső hajóban találtunk állóhelyet, elég közel várnai Ulászló, egykori magyar királyunk hatalmas szarkofágjához.

Mindkét alkalommal nemcsak a tömegen, hanem a szentmisére jött emberek életkorán is meglepődtünk, hiszen öregek, középkorúak és fiatalok arányosan voltak a templomban. És ez nagyon eltért és eltér a magyar templomlátogatók életkor arányaitól.

Milyen jó lenne, ha nálunk is egységben, a nagyszülők, a szülök és a gyerekek generációja lenne jelen a szentmiséken, istentiszteleteken!

Milyen jelentős a várakozás egyházainkkal szemben: fenntartanak iskolákat, szociális és egészségügyi intézményeket, segítenek a bajba jutott embertársainkon. Akár idehaza, akár külföldön történik valami nem várt esemény, az elsők között próbálnak segíteni. Szerencsére minden évben itt az alkalom, hogy jövedelemadónk egyik 1 %-át az egyházaknak adjuk, és ezzel segítsük hitéleti, épület fenntartási, egészségügyi, szociális és karitatív feladataik ellátását.

Dr. Hermann István
könyvtárigazgató