A történelem hasznáról

A ma embere sokkal inkább a pillanatnak él, mint a modern kor előző szakaszaiban. Egy élete van, azt kívánja hát kiteljesíteni. Karriert szeretne befutni, híres szeretne lenni vagy legalábbis gazdag, hogy dúskálhasson az élvezetekben – ím korunk három hőstípusa: a karrierlovag, a celeb és a konzumidióta.

Egyre többen vannak azonban, akik nem elégszenek meg a „Carpe diem!” válságkorszakokban jól bevált bölcsességével, hanem a múlt felé fordulnak. Az utóbbi évtizedekben megnőtt a történelem iránti érdeklődés. Nemcsak a nagy összefüggésekre figyelünk, virágzik a helytörténet- és a családfakutatás is, és akkor még a szépirodalom múltrajongását nem is említettük.

Mivel magyarázható a történelem reneszánsza? Nyilván számos okkal, közülük azonban két-ségtelenül a bizonyta- lanná vált jövő a legfontosabb. Szilárd talajon szeretünk járni, s ha recseg-ropog a jég alattunk vagy ingoványba tévedünk, ha tehetjük, visszafordulunk. Reményért, hitért, értékekért, példaképekért. Nélkülük ugyanis egyetlen gondolkodó ember sem élhet, legfeljebb tengődhet (mint a Kádár-kor viccének értelmiségije, aki előtt két út állt: az alkoholizmus és egy járhatatlan). A múlt felé fordulásban természetesen a nosztalgia is tetten érhető, de kétségtelenül jelen van benne a tudatos értékválasztás és a sorsalakítás felelőssége és vágya is. A tegnap ugyanis még nem a másság és a multikulturalizmus kivételes értékeiről és az ember korlátlan szabadságáról zengett (amely néhány nemzedék múlva az egész európai civilizációt fölszámolhatja). A mából visszapillantva a történelem többnyire a családról és a nemzetről, a hitről és a reményről, a szeretetről és a közösség javára végzett munkáról szólt.

Hogy ne kelljen nagyon messzire menni: erről beszél szűkebb pátriám, Pápa históriája is. A gyönyörű barokk templo- mok éppúgy, mint a városközpont csinos lakóházai. Az újra elegáns kastély ugyanúgy, mint a magyar oktatás több évszázados szentélyei: a Református Gimnázium és a Türr gimnázium. Egy irányba mutat itt a történelem két megjelenési formája, a kőbe vésett és a papírra vetett. Hazaszeretetről, helytállásról és életépítésről beszél mindkettő. S ha megismerjük a nagy professzorok és tanáregyéniségek hagyatékát Táncz Menyhérttől Tarczy Lajoson és Bocsor Istvánon át a később hercegprímássá emelkedett Vaszary Kolosig és A. Tóth Sándorig, olyan példát, vezérfonalat kapunk az élethez, amely nem elcsüggeszt, hanem felemel, nem tétlenségre hív, hanem tettre sarkall.

Ahogy Bocsor professzor mondta diákjainak: „Én a múltnak tanára vagyok, de nem a múltnak akarom önöket nevelni, hanem a jövőnek. Ha kezem alul kilépnek, férfiak és ennek a hazának polgárai lesznek. Ez a haza az, aminek én önöket ernyedetlen támaszául akarom nevelni.”

Dr. Hauber Károly
Pápa, Türr István Gimnázium és Kollégium