Kandallóba bújt, ha kellett

- Napra pontosan meg tudom mondani: 1969. május 1-jén súgtam először, de ennek hosszú előzményei voltak - kezdte történetét, majd így folytatta: - Már fiatalkoromban érdekelt a történelem, az irodalom és a színház elbűvölő világa is. Bejártam a színházi próbákra, ismerősöket szereztem a társulatból. 1969 tavaszán az egyik előadás előtt a súgó megbetegedett, és a színészek szóltak a színház-igazgatónak, hogy beszéljen velem. Így történt, hogy Pétervári István, az akkori igazgató felkért, hogy súgjak az előadáson.

- Akkor gondolom, hogy elvállalta, élvezte, és ezért ott maradt.

- Nagyjából így történt, de azért nagyon-nagyon izgultam előtte. Féltem, hogy nem fog menni. Utána meg valahogy ott ragadtam. Aztán dolgoztam elég sok minden- ként, csak hadd maradjak! Voltamrendező asszisztens és ügyelő is.

- Milyen érzés háttérből támogatni, segíteni a színészeket?

- Kifejezetten jó. De a súgót se szereti mindenki egyformán! Rettentően izgalmas munka, és elég nehéz is. Ezt tanítani nem lehet. Sokan gondolják úgy, hogy az elő-adáson fontos a súgó szerepe, de ez nem így van. Az már könnyű, akkor már tudják a színészek a szöveget. A próbafolyamat viszont elég nehéz. Az első próbákon én jószerivel csak felolvasom a szöveget. De próbáról próbára egyre kevesebbet kell olvasnom, mert a színészek egyre jobban tudják. Én olyan súgó vagyok, aki megtanítja nekik a szöveget. Szoktam velük külön gyakorolni is, ha kell, végszavazni. Akkor legalább tudom, hogy mennyit tudnak. Nem mindenki csinálja így.

Horváth Katalin szívesen mesélt a színházi élet szépségeiről Maróti Lilinek, az interjú szerzőjének
Fotó: Mátyus Tamás

- Hol helyezkedik el az előadások alatt? Kényelmetlen a súgólyuk?

- A súgólyukból a legkönnyebb súgni, onnan látni az összes színészt, teljesen jól. De nagyon kényelmetlen, már nem is használjuk. Egész életemben talán három darab volt, amikor onnan kellett súgnom. De nem is szeretem, akárhányszor megmozdulnak a színpadon, a por az arcomba száll. Általában a függöny mögül súgok, de az sem könnyű úgy, hogy a színé-szek hallják, de a közönség ne. De súgtam már a legkülönfélébb helyekről is, sokszor kell elbújni egy-egy díszletben, például egy kandallóban. Van, hogy alig látok valamit. Sőt, olyan is volt már, hogy mennem kellett a díszlet mögött a színész után.

- A legmeglepőbb súgólyuk ?!

- Ezt nem lehet elfelejte-ni. A Don Quijote című darabot játszották Szemes Mariék Gyulán, a tó feletti színpa-don. A színpad alatt ültem egy csónakban, és a megszokottnál is jobban kellett figyelnem, mert a békákat nem érdekelte a darab, egyfolytában brekegtek körülöttem. Szétbrekegték a darabot! Szegény színészek, úgy dolgozni! De azért minden rendben ment.

- Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amit átélt pályája során?

- A legemlékezetesebb, amire mindig emlékezni fogok, egy próba alatt történt. Ott éreztem először, hogy a kisfiam megmozdult a hasamban. Akkor egy pillanatra nem tudtam, hogy mi zajlik a színpadon, nem is tudtam figyelni.

(Részletek a Lovassy László Gimnázium tanulójának a Mesél a múlt pályázatra érkezett írásából.)