Nekem tanulnom kellett a zenét - Teadélelőtt Gaál Sándor Király-díjas karnagy lányunokájával

A nagy elődök itt élnek köztünk – valljuk mi, veszprémiek, akik egy kicsit is visszatekintünk városunk korabeli közéletére, figyelemmel kísérjük jeles felmenőink hasznos és az utókornak értéket teremtő tevékenységét. Mára az eltelt idő nagysága miatt unokák, dédunokák őrzik mindazokat az átöröklött kulturális javakat, amelyeket a kor sajátossága üzent, amit nemcsak fizikai tárgyként, a kézzel fogható valóságban, hanem a szívükön-lelkükön át kaptak útravalóul, tanításul.

Gaál Sándor veszprémi karnagy neve ma is ismerős a zenekultúra-történetet kutatók körében. A legidősebb generáció Király-díjas karnagyként, tanítóként, iskolaigazgatóként ismeri Gaál tanár úr nevét. – 1896-ban került Veszprémbe nagyon fiatalon a noszlopi születésű nagyapa, ahol szinte élete végéig tevékenykedett. 1903-ban alapította meg Veszprémben a Kuruc Dalkört, amely később Veszprémi Dalegyesületté nőtte ki magát. 1916-ban szervezte meg a veszprémi zeneiskolát, amelynek 15 évig volt igazgatója. Zenei tevékenysége annyira magasra emelkedett, hogy az egyesület népszerűsége a két világháború közötti években messze felülmúlta az összes többi dalkört. 1928-ban a veszprémi elemi iskolák igazgatója lett, emellett inkább zeneszerzőként ismerték és becsülték.

A Bokrossy család veszprémi vonatkozású tanulmánymunkám kutatásakor és közös bakancsos turista-programunkon találkozva kerültem közelebbi ismeretségbe Judittal, akivel sok-sok  beszélgetés során derült ki jeles felmenőjének mítosza. A családtörténet feltárásával vezettek el a szálak a ma is élő leszármazottakhoz, családtagokhoz, rokonokhoz. Judit zöldövezeti lakásában szinte vele élnek a családtörténeti emlékek. – Nagyapát mindenki ismerte, tisztelte – kezdte a beszélgetést Judit, a lányunoka. – Mindig családcentrikus volt, ő volt az, aki minden körülmények között össze tudta tartani a családot. Akkor még az Iskola utca 3. szám alatt élt a Gaál család (ma is megvan a ház, kissé átalakítva, a kapualjban egy emléktáblát is elhelyezett az utókor – jb). Unokáira nagyon büszke volt, különösen rám, aki lányként tanultam mellette a zenét, azokon az emlékezetes napokon, amikor nekem nagyapát a templomokba kellett kísérnem az orgona mellé, s ott hallgattam végig az orgonajátékát. Kislányként remek program volt ez számomra, hogy az istentiszteleteket az orgonapáholyból hallgathattam végig. Ő így érezte biztonságban magát, hogy mellette ültem. Titokban tanított a zenére, hogy szívjam magamba ezt a miliőt. Bár én ezt nem tudhattam, csak élveztem a helyzetet. Törekvő, céltudatos, határozott egyénisége mellett azért mindig gondot fordított az unokákkal közös kártyázásokra, játékokra. Általában jókedvűen, humorral fűszerezve ütötték el a gyakori családi összejöveteleket. Kiemelten zenetanulásra ösztönzött engem mint középső lányt, és a kor társadalmi szerepeihez igazodva nekem tanulni is kellett a zenét, nem csak hallgatni. Ezért valahol egy kicsit a szívem mélyén kisebbségben éreztem magamat fiútestvéreim mellett.  Felnőttként sem igazán esett jól ez a kényszerfeladat, de utólag felismertem, hogy a zene mennyire fontos az életünkben, s én mennyire kiváltságban érezhettem magamat ebben a helyzetben. Sokat gondolok vissza azokra az évekre, amikor őt körbeülve a családnak mesélte el a híres Király-díj történetét. Hogy mit adott ezekkel a történetekkel nekünk, unokáknak? Lelkiismeretes munkára nevelt, erénye volt a pontosság, a sikerre törekvés, a hírnév és a szakmai előmenetel. Amit később meg is valósított élete tevékeny időszakában.

Gaál nagyapa sokat vett részt a társadalmi közéletben, akkortájt a Kiskuti Csárda adott helyet a különböző polgári, társadalmi összejöveteleknek, ahova gyerekként is, s ifjúként sokszor elkísértük őt. A II. világháború sodrásával a Bokrossy dinasztia tagjai is megérezték a háború viharos éveit. Hanyatlani kezdett a hosszú évtizedek alatt megteremtett zenei kultusz eszméje, amely jelentősen befolyásolta a karnagy szakmai és családi életét. A leszármazottak többsége elhagyta Veszprémet, sőt, az országot is, de akik néhányan itt maradtak, csendben, méltón emlékezve őrizték, őrzik a nagyapa zenei hivatásának emlékét. A lányunoka Judit mellett Ervin és a közelmúltban elhunyt Tamás testvére, ha nem is a zenei pályát választotta, de a nagyapa erényeit követve lelkiismerettel, precizitással és mély hivatástudattal a műszaki pályán találta meg szakmai életútját, boldogulását. Szívükben-lelkükben őrzik a nagy hivatástudattal művelt Gaál-zenekultúra egykori emlékeit.