Ötven haiku akvarellből - Pápai Éva festményei és japán költők versei egy könyvben

A művészeti ágak külön élnek, külön-külön teszik teljessé az ember mindeddig egyedi világát a kozmoszban. (Talán nem véletlen, hogy mikor a társainkat keressük a világegyetemben, a műalkotásokat is megpróbáljuk közvetítő elemként felhasználni. A művészet az ember egyediségének talán egyik legékesebb bizonyítéka.)

Vízibivaly: ... virágdíszben búcsúzik az elhunyttól

Előfordul persze, hogy a művészeti ágak az alkotásokban együtt jelennek meg. Hogy csak néhány triviális példát említsünk: az opera vagy a festményekkel, rajzokkal illusztrált irodalmi alkotások. Pápai Éva, az autonóm festő ezen a járt úton csavarintott egyet: akvarelljeit adta át költőknek, hogy írnának hozzá haikukat. Mert művészlénye valahogy ráérzett, az ő akvarelljeihez nagyon illenének a haikuk. Hiszen ő tulajdonképpen haikukat fest: kiterjesztett szárnyaival, hosszú lábaival, vörös folttal a fején a semmiből előúszó darumadarat, amely legalább annyira valós, mint elképzelt. Vagy a zavaros-szürkéskék vízben pirosló aranyhalat, amelynek arca van, édes, gyermeki. Egy-egy képnyi villanást a végtelen bonyolultságú és szépségű természetből: egy látvány-gondolattöredéket – haikut, festményhaikut.

A zsiráf, ahogy Pápai Éva látja

A már megjelent két kötetet (Madarak – 50 haiku 2007, A tenger világa – 50 haiku 2011) most, 2015-ben az Emlősök – 50 haiku követte. Ezúttal egy kortárs, japán haikucsoport (írói nevükön: Acu, Hiroko, Hiromi, Kaori, Micsi, Nao, Sin, Szakana, Tomo, Uta) írta az 5–7–5 szótagú sorokból álló, 17 szótagos versikéket a Pápai Éva egzotikus vagy teljesen hétköznapi, nagy és kis állatokat formázó akvarelljeihez. Japánul természetesen, melyeket Czifra Adrienn, Pápai-Vonderviszt Anna, Szennay Ilona, Domonkos Marcell, Vermes György és Vonderviszt Ferenc fordított le angolra és magyarra. Az olvasó így egy háromnyelvű képzőművészeti kötetet tarthat a kezében.

A mókus – akvarell és háromnyelvű haiku

Vajon miért, hogy a hosszú, hegyes szarvú, hatalmas, ám mégis szelíd ábrázatú, a pasztellszínektől éppen csak előtűnő vízibivalyról ez a három sor született: „Még a bivaly is / virágdíszben búcsúzik / az elhunyttól”.

Vagy az afrikai szavanna embermagas óriásfüvéből kimagasló kecses, de összetéveszthetetlenül „pápaiévás” zsiráf ezt a haikut ihlette: „A hosszú nyakú / veszi észre először / ha itt van az ősz”.

A kötet szerencsére emberien kicsi. Egy zsebnyi. Tegyük el, vigyük magunkkal. Legyen a társunk. És nyissuk fel, ha a fű zöldje mögött fodrozódik az azúr víz, ha már túl töményen zakatol fülünkbe a világ, ha már zöld-piros karikákat látunk a monitoron. Ha a barna őszi szél az elmúlás misztériumát lebbenti fel, ha a tavaszi fuvallat az öröklétét.

(Emlősök – 50 haiku, Balassi Kiadó, 2015)