Láthatatlan dumagépek

Még az sem tántorított el, hogy bő egy órán át egy szűk és rettentő meleg folyosón álldogáltunk nagyjából 271 társunkkal együtt, amíg  be nem léphettünk a "szentélybe", a felvétel helyszínére. Ez egy pincében kialakított helyiség, és amit a tévében látunk, annak kábé csak a tizede. Az egymás hegyén-hátán összezsúfolt asztalok, székek között próbáltunk olyan helyet találni, ahonnan látunk is valamit. Gondolom, mindenki kitalálta, hogy ez természetesen nem sikerült. Kovács András Pétert, Csenki Attilát, Kőhalmi Zoltánt és Bellus Istvánt így félig-meddig csak hátulról láttuk. A fellépőket eltakaró dór oszlopcsoportra ugyan felfüggesztettek egy kivetítőt, de tévén ugye otthon is megnézhetjük a műsort. Ezért inkább a röhögés alatt - mert legalább hallani azt lehetett - minden mást, csak a lényeget nem látó megfigyelőként közreműködtünk.

A felvétel előtt hangulatfelelőstől kaptunk eligazítást a tapsot, füttyöt, sikítást illetően, majd ajándékként dedikált pólót és plüssállatokat dobott a leghangosabbaknak. Ebből nekünk nem jutott, mert még dühöngtünk az oszlopok miatt. A műsorvezető, K. A. P., aki nemcsak mondja, hanem tényleg borzasztóan szőrös pasi, a színpad mögött (ezt pont láttuk) mindannyiszor rettentően koncentrált, majd a nagyérdemű elé már a világ leglazábbjaként lépett. Személyes kedvencünk, Kőhalmi volt az egyetlen, aki nem használta a súgótáblát. Minden poénja a helyén volt, csak az arcát nem láttuk hozzá. Csenki hozta a kötelezőt, viszont az utolsó dumagép, Bellus számunkra egyáltalán nem volt olyan meggyőző, mint a többiek.

A mintegy másfél órás program a láthatatlanság dacára jól szolgálta a mentális le- és felépülésünket. Remélem, azért azon senki sem csodálkozik, hogy hétfőn este bevackolva a tévé elé, egy üveg kellemes rozé kíséretében újranéztük a műsort. Szemtől szemben sokkal jobb volt.