István és Gizella

Volt kollégánk fölkínálta a 998-ban játszódó jelenetet közlésre, az augusztus 20-ai ünnepi alkalmakon ajánlja megelevenítésre.

István: Félsz, kedvesem. Hiába mondod, hogy nem. Ahogy fogom a vállad, érzi a kezem a reszketésed. Serdülő korod ellenére eddig még sohasem tapasztaltam, hogy begyulladtál volna. Megvallom, én sem vagyok a nyugalom szobra. Ebben a helyzetben, amelybe most kényszerültünk, nem is csoda. De majd túljutunk rajta. És diadallal.

Gizella: Bevallom, István, hites uram, félek. De nem azért, mert túl fiatal, még tapasztalatlan vagyok, s az élet máris kemény próba elé állít. Nem a magam életét féltem. Odahaza, bajor földön Henrik atyám hercegségében szinte minden nap harcok dúltak. Ezeknek a háborúknak azonban nem volt olyan nagy tétjük, mint a mostani magyarinak. Azok jobbára uralgvásért, személyi érdekből folytak. Ez az itteni, itt Beszperim alatt, Koppány ellen – egy ország, egy nép megmaradásáért...

István: Fiatal korod dacára mily bölcs szavak, Gizellám! Géza fejedelem, aki a 973. évi megkeresztelkedés értelmében a protomártír Szent István nevét vette föl, s amely nevet rám is hagyományozták, vagyis atyám minden dolgát jól végezte, nekem csak folytatni kell a művét. Letelepíteni, röghöz kötni a magyarságot, mert különben szélhull ez a négyszázezernyi nép, mint az oldott kéve, és mint ahogy széthullott a hun vagy az avar népség. Talán csak egyet mulasztott el a jó édesatyám. Jobban a körmére kellett volna nézni Somogyság urának. Tar Zerind fiának, Koppány hercegnek, aki hatalmi megszállottságában és uralkodói gőgben nem átallotta magát duxnak, a római hadvezérek nyomán élenjárónak titulálni.

Gizella: És most ez a fizetség! Mit neki a vérfertőzés, drága édesanyád, az én megértő anyósom, Sarolt kezére, még inkább kegyére ácsingózni. Csak azért, hogy atyád, Géza örökébe lépjen, s vissza minden: kóborolni nyugatnak, délnek, itt is ott is megrabolni a megteremtett, mások által előállított értékeket. Nem dolgozni, csak zsarolni, nem függni se Istentől, se embertől, csak kiélni az állati ösztönöket. Nem veszi észre, hogy ez már nem folytatódhat tovább. A 955-ös augsburgi, majd a 970-es arkadiopoloszi vereséget követően ennek az életformának befellegzett.

István: Hiába titkolnád, a hangod félelemről árulkodik.

Gizella: István, én bízom Vecellin vezér felkészültségében, bajor testvéreim elszántságában és a kereszténységre tért magyari erők kitartásában.

István: Ingatag még a magyar, kedves. És sok az álság. Némelyek csak mutatják, hogy keresztények. Sőt vannak, akik nem állták a vallásosság béklyóját és visszatértek, újra pogányok lettek. A Bakony rengetegében lovakat áldoznak régi isteneiknek.

Gizella: Vecellin vezér és serege semmit sem bíz a véletlenre.

István: Köztük lett volna az én helyem is. Gellért atyáról és társaitól nemcsak imádságos áhítatot tanultam, a kardforgatás művészetét is elsajátítottam. Testvérednek, III. Henrik bajor hercegnek azonban igaza van, be kell látnom, amikor azt tartja, hogy a kardnak két éle van. Általa nemcsak győzni lehet, hanem el is lehet esni. Ezért kell nekünk most itt, a Séd völgyében, a sziklák alatt elrejtőzni. Hunt és Pázmán vigyáznak ránk. Ha netán most vesztenénk is hadainkkal, nekem tovább kell vinnem atyám, Géza-István örökségét. Én nem halhatok meg, amíg népem röghöz kötésének munkáját be nem végzem.

Gizella: Te mondád az imént, István, hogy okossággal szóltam. Hát akkor én most mit mondjak rólad, amikor te is csak huszonegy éves vagy?

István: Amit tudok, jó atyámnak, Géza nagyfejedelemnek, édesanyámnak, az erdélyi Gyula fejedelem lányának, Saroltnak és nevelő atyáimnak, leginkább pedig az Úr Jézus Krisztusnak köszönhetem, akihez nap mint nap fohászt mondok, és aki – úgy érzem – segít bennünket, megállapodni készülő magyarokat.

Gizella: Beszélj, csak beszélj, hites uram! Oszlasd el minden gyermeki aggályomat!

István: Atyád, édes kis feleségem, II. Henrik még egész Pannóniára, erre a szép, hegy-völgyes, a rómaiak által is kedvelt tartományra áhítozott. Hogy Bajorország ékessége lenne ez a Bakonnyal, Balatonnal, Badacsonnyal ékes föld. Testvéred, III. Henrik azonban jobban érti az idők szavát: a szorosabb kapcsolatokért fölkínálta a frigyünket. Úgy, ahogy 972-ben I. ottó német-római császár fia. II. Ottó házasságot kötött VII. Konstantinusz Porfirogenétosz bizánci császár unokájával, Teofánia hercegnővel. Van-e a megbékélésnek és az együttműködésnek hathatósabb biztosítéka, mint a vérségi kapcsolat?

Gizella: Vagyis én áldozat vagyok, kedves férjem?

István: Ne úgy értsd lelkem, de a frigyünk kétségkívül hozzájárul a két nép megbékéléséhez.

Gizella: Csak a frigyünk?

István: Ha nem szerettelek volna meg az első pillanatban, a világ összes népéért sem vettelek volna magam mellé.

Gizella: Hogy szerethetsz István, ha igazából nem is szerethetsz, mert gyermek vagyok?

István: Szeretlek, mert számomra szent ígéret vagy. Láthatod, hogy kíméletes vagyok hozzád. Csak a szavad, meg az érintésed jut nekem még. De nem baj az, ha mellettem cseperedsz, teljesedsz felnőtt emberré. Így még inkább zöld ágra vergődünk az előttünk álló súlyosabb döntésekben.

Gizella: Így van István és köszönöm az eddigi kíméleteidet is. Ígérem, hogy minden tapintatosságod hűséggel pecsételem meg. És hát kiteljesedvén – a szerelem beteljesítésével.

István: Köszönet előre is érte, szép feleségem. Házasságunk III. Ottó német-római császár számára ugyancsak rokonszenvessé vált, remélve, hogy én – akit ő csak szkíta barátjának titulál – hozzácsatlakoztatom magyari népemet az ő birodalmához. Az óhaj zálogaként, íme, ez a kovácsolt vasszeg, amely Jézus Krisztus Urunk szent testét verte át azon a szörnyű délutánon. Ez a szent ereklye jelképezze a földrész békés természetű és keresztény népeinek örök egybekovácsolódását.

Gizella: És nem behódolását!

István: És semmiképpen sem visszatérést egy jottányit sem a pogánykodás sötét árkaihoz, a letelepedett, békés, teremtő munka gyümölcsének elorozása irányába. Inkább ezek előállításának töredelmes munkája felé...

Gizella: Hallga! Lovak prüszkölését, paták dobogását, emberek halálsikoltását hallom Beszperim irányából!

István: Talál közelebb tért az ütközet. A mieink megnyomhatták Koppányékat. Nem félj kedves, nem találnak miránk. Ha netán rálelnének rejtekhelyünkre, Pázmán és Hunt vasba vert serege végez velük!

Gizella: S mihez kezdesz, jó uram, a győzelem után?

István: A mások, magyari vagy más nemzetség teremtett értékei ellen törő dologtalanságnak az írmagjával is leszámolunk. Isten segedelméért esengve emésztő türelmet gyakorlok a tévelygőkkel szemben. Hatalmas munkával – tudom – nekem országot kell teremtenem a Duna-Tisza közt, a Kárpát-medencében. Egy új hazát, mely végleges lesz és egyenrangú minden régi és újkeletű alakzattal. Új hazát, melynek népe békében kíván élni más népekkel. Átvesszük a tapasztalatokat más országoktól és amivel tudjuk, segítjük e földrész minden jószándékú nemzetségét.

Kint: Huj, huj, huj, huj! Győztünk! Koppány halott. Serege szétfutott. A somogyi nagyherceget maga Vecellin ölte meg. Mieink a menekülők nyomában. Már rengeteget fogságba ejtettek. István,nagyfejedelem, Gizella, ifjú asszony, örvendjetek! Örvendjetek!

István: Hallod, szép ifjú hitvesem?

Gizella: Az Isten megsegített.

István: Az igaz ügyet. Egy jóra térő nemzetség ügyét.

Gizella: Köszönd meg Istennek!

István: Tettekkel köszönöm a segedelmét.

Gizella: Most örvendezzünk, drága uram, István!

István: Örvendünk. És ugye, már nem félsz, arám?

Gizella: Nem félek.

István: Következhet az országépítő munka Isten, a te és a népek közreműködésével. Tudom, hogy segítesz Gizellám.

Gizella: Minden nemes cselekedetedben veled leszek...