A kétszeres világválogatott Pásztor István vadonatúj úton indul el

Pásztor István huszonhárom évet játszott a magyar élvonalban. Kézilabdázhatott volna akár a Barcelonában is, mert a spanyol elit klub is várta a soraiba, ám ő inkább úgy döntött, itthon szeretné kiteljesíteni karrierjét. Ceglédi indulás után, némi fővárosi kitérőt követően tizenöt évig a magyar kirakatcsapatban, a Veszprémben szerepelt, aztán hat évig Balatonfüreden ontotta a gólokat. Most, 43 esztendősen elérkezettnek látta az időt, hogy pontot tegyen aktív pályafutása végére.

- Nehéz döntés volt ilyen hosszú idő után abbahagyni a játékot. Pontosabban most még könnyű, mert éppen az idény végénél járunk, és egyébként sem lenne semmi dolgom, mert a szokásos nyári pihenőmet töltöm. Gondolom, attól fogva lesz más, amikor a többiek munkához látnak, én pedig kimaradok ebből magyarázta balatonalmádi otthona teraszán a klasszis balszélső. - Úgy gondolom, reálisan látom magam, és azt éreztem, már nem tudok annyit hozzátenni a játékhoz, amennyit szeretnék, a gyorsaságom is megkopott, ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy lezárjam ezt a fejezetet. A kézilabdában töltöttem az egész életem, ezért nem is akarok elszakadni a sportágtól, így megpróbálom a tudásom, a tapasztalataim átadni az utódoknak, a fiataloknak, a gyerekeknek. A fürediek marasztaltak volna még egy évet, ám az ajánlatuk mindössze a játékos-pályafutásom meghosszabbítására vonatkozott; szóval kapóra jött nekem a Veszprém ajánlata, ahol edzőként számítanának rám, vagyis lesz munkahelyem.

A világválogatott Pásztor István edzői tanfolyamot végez (Fotó: Penovác Károly)

Vissza a feladóhoz gondolhatnánk elsőre, és talán ugyanez fogalmazódhatott meg a világválogatottban is, aki azt is elmesélte, újra beül az iskolapadba, mert szeretné megszerezni a Magyar Kézilabda Szövetség szakedzői képesítését.

- Nem tudom, megelégszem-e majd ennyivel. Egyelőre nem tekintek előre, ez a két év bőven ad majd nekem feladatot. A most végzettek is azt mondták, komoly követelményeknek kell megfelelni, nem adják ingyen a tekintélyes szaktanárok a végzettséget igazoló oklevelet. Ez az első lépés, és mindig igyekszem lépésről lépésre haladni. Ahogy azt legutóbbi kedvenc edzőm, Sótonyi László is vallotta. Nyilván, ha adódik majd előttem egy lehetőség, megyek tovább, de az edzői szakma korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik hangsúlyozta a kézis.

Adódott a kérdés, összegzett-e már, tudja-e, melyek voltak pályafutása sorsfordító pillanatai. Szerinte az első ilyen pillanat mindenképpen az volt, amikor még ifistaként a Honvédban cserejátékos volt, ám a kezdő balszélső megsérült, és Zsiga Gyula akkor őt tette csapatba egy másik játékossal szemben. Innen egyenes út vezetett Zsiga edzővel az Elektromosba, ahol újra jókor volt jó helyen.

- Az akkori szövetségi kapitány, Joósz Attila balszélsőket keresett a Világkupára készülő válogatottba. Hunyadkürthy János megállított az öltözőfolyosón, és közölte, hogy beajánlott. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Újoncként, csere nélkül elvittek a svédországi Világkupára. Utána még sokáig cikiztek, hogy több válogatottságom van, mint amennyi NB I-es meccsem. Bárki utánaszámolhat, mert ez tényleg így volt.

Innen persze gondolhatnánk, hogy egyenes út vezetett a feltörekvő Veszprém csapatába. Persze a sors ezúttal is tartogatott egy csipetnyi meglepetést. Egyik hétvégére éppen hazautazott Ceglédre a családjához, ahol váratlan vendég fogadta. Hajnal Csaba, a veszprémi kézilabda-klub ügyvezetője teljes titokban meglátogatta és ajánlatot tett neki. Néhány óra múlva, a családi kupaktanácsra hallgatva, Pásztor István már a veszprémi klub játékosa volt.

- Hogy a szerencsén múlt-e a pályafutásom? Igen, kellett, hogy Fortuna is közrejátsszon. Persze akadtak nehéz pillanatok is. Ilyen volt a KEK-siker 2008-ban. Amikor már nem tudtam hatékonyan hozzájárulni az eredményekhez, és akkor volt bennem egy én ezt nem érdemlem meg érzés . A fürediek ekkor tettek egy jó ajánlatot számomra, amire nem mondhattam nemet. Ott minden egyes meccs élet-halál kérdés volt, s az egy izgalmas kihívás volt csapatkapitányként, miként lehet összefogni, összeszervezni egy valamivel gyengébb képességű társaságot, amely a szívével kárpótol minden hiányosságot. Persze ott is értek hatalmas sikerek, a két bronzérem nagyon sokat jelent számomra.

Érdekes, hogy amikor arra kértem, a legemlékezetesebb mérkőzését idézzük fel, inkább a válogatott sikerei kerültek szóba (az egyik legszebb pillanat számára az volt, amikor a portugál vébén kétszeres hosszabbítás után nyertek Szerbia ellen, és ezzel eldőlt, hogy a nemzeti csapat részt vehet az olimpián). De erre is választ kapok, merthogy minden álma az volt, hogy az olimpián szerepelhessen. Athén és 2004 volt az ő ötkarikás ünnepe.

- Gyerekként soha nem álmodtam arról, hogy profi sportoló leszek. Kézilabdáztam, néztem a nagyokat és jó érzés volt, hogy én is ezt csinálhatom. Aztán a középiskola első két évében igen távolra kerültem a kézilabdától, nagyot nőttem, s nem terhelhettem a térdem. De valahogy újra visszataláltam a kézihez, és itt fogalmazódott meg bennem először, hogy szeretnék NB I-ben játszani. Aztán minden jött, ahogy jönnie kellett, és végül itt kötöttem ki mondta mosolyogva.

Persze a kézilabda mellett akad néhány sport, amely ugyancsak örök szerelem marad a számára. Ilyen például a vitorlázás. Nemrég az idény-nyitón is segédkezett az egyik hajón. A közelmúltban szert tett egy sajátra is, egy egyszemélyes finn-dingire.

- Végül ez is olimpiai hajóosztály. Ki tudja még, mit hoz a jövő? - tette fel cinkosan a költői kérdést. S ebből a megjegyzésből bárki megértheti: nem, egyáltalán nem a szerencse vagy a sors repítette idáig. Valami egészen más. Ami az új életében is segítheti...

Pásztor István 1971. június 5-én, Cegléden született. A Cegléd, a Honvéd, az Elektromos után az MKB-MVM Veszprém jogelődjénél kézilabdázott tizenöt esztendőn keresztül. Tizenkétszeres bajnok, tizenegyszeres kupagyőztes. BL-döntős (2002), az év legjobbja háromszor, KEK-győztes (2008), KEK-döntős (1997), kétszeres világválogatott, 215-szörös magyar válogatott.