Tutyimutyi

Bódi Csaba

A mérsékelten erkölcsös szülők emlegetése gyakori a bajnokságok utolsó szakaszában. Amikor már nincs hová menekülni a magyarázkodással (majd a következő meccsen javítunk...), akkor fel-feltörnek az indulatok. Legalábbis ezt gondolná a halandó azok esetében, akik sorsa azon áll vagy bukik, milyen lesz az év végi eredmény. Sarkosítva: a bennmaradás az élet, a biztos jövő, a kiesés a halál, a teljes bizonytalanság. Az igazi csapat ilyenkor összefog és saját maga haját húzva mászik ki a gödörből. Persze, ha a közösség korábban is kiváló lett volna, aligha kerül az osztálytól való búcsú közelébe a gárda. De mit is várjon az edző olyan labdát rúgóktól, akik az edzésen tartott egymás közötti játékban sem tudják, mennyi az állás!? Hogy akar így győzni majd a meccsen, miként szeretne bennmaradni?

A profi, értsd: a szakmáját magas fokon űző sportoló, nemcsak abban különbözik a kedvtelésből mozgó embertársától, hogy anyagiak terén megbecsülik a teljesítményét, hanem abban is, hogy akkor is küzd, hajt, amikor az amatőr már rég feladta. A kitartás és az elszántság, az utolsónak vélt erőtartalékok mozgósítása és a csapatérdek mindenek felettiségébe vetett hit kinyilvánítása elvárás lenne a munkájukat – nagyon jó – pénzért végzőktől. Mert aligha lehet panasz, hogy csúszik a bér, nincs meg a prémium, ahogy arra egy-két évtizeddel korábban bőven akadt példa. A viszonyok rendezettsége, a versenyszellem alábbhagyása olyan kényelmi helyzetet eredményezett, amiben a motivációs szint lecsökkent. 

Tipikusan magyar jelenség a „minek erőlködni, valahová majd elpasszolom magam” mentalitás. 

És a játékosok jönnek, mennek, mindig akad hely, ahonnan le lehet akasztani egy kis „lóvét”. Közben a hátrahagyott klub meg „megy a lecsóba”, azokkal az egyre fogyatkozó elkötelezettekkel együtt, akik szívügyüknek tekintik az egyletet.

A viharsarki klublegenda, az NB II-es kispadra ismét visszahívott Pásztor József hétvégi kifakadása kiválóan érzékelteti az alsóházi állapotokat. Ahogy a szakember fogalmazott: „Ilyen csapatot még nem nagyon láttam, hogy kikapunk, és egymásra egy rossz szót nem mondanak. Mi abban az időben összeverekedtünk, mert valaki hibázott, elküldtük a másikat az édesanyjába, edzésen olyanokat rúgtunk egymásba... Hiszen nyerni akartunk, benn akartunk maradni. Ezek meg nem szólnak egymásra, nehogy a másik visszaszóljon neki, ha ő hibázik. Ez egy tutyimutyi csapat.”

A jó Pásztornak túl békés Csabája.