Belülről fakad

Bódi Csaba

Kinek ismerős az a kvízjáték, amelyben aki hibázik, büntetésképpen zálogot ad? Kicsit bővebben: a játékot irányító személy az összegyűlt fedezeteket letakarja egy kendővel, majd egyet megfog, és így tudakozódik: „Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van?”

Egyelőre azonban maradjunk a kérdés első felénél, arra összpontosítva, ami a tényállást jelentette az alacsonyabb osztályú labdarúgó-mérkőzést követő bírósági eljárás során! Egy tavaly rendezett bajnoki meccsen kitört botrány ügyében ugyanis a minap született meg a büntetővégzés. Eszerint 330 ezer forint pénzbírságot és egyéves eltiltást kapott az édesapa, aki a nézőtérről a pályára rohanva, hátulról, ököllel tarkón vágta a fiát lökdöső futballistát, azután kiszaladt a pályáról.

A Büntető törvénykönyv minősített esetként, szigorúbban rendeli büntetni a köznyugalom megzavarására alkalmas garázdaságot, ha azt valaki nyilvános rendezvényen – például egy mindenki számára azonos feltételek mellett nyitva álló bajnoki mérkőzésen – követi el. A jogi szaknyelv szerinti megközelítés után bőven lehet elmélkedni azon, hogy ez a tétel sok, kevés vagy éppen megfelelő. Az elszenvedő fél érez-e elégtételt vagy elégségesnek tartja a határozatot – miközben akad más baja is, hiszen Achilles-ín-szakadás miatt éppen a felépülés derekánál jár… A fejét vesztett apa hogyan látja most a történteket? Mennyire fáj neki befizetni a kirótt összeget, vagy mennyire bosszús amiatt, hogy nem látogathatja a mérkőzéseket? És ki fogja ezt ellenőrizni a futball alsóházában, ahol – szándékosan a szélsőségnél maradva – messze nem előzetes regisztrációhoz kötötten működik a jegyértékesítés? Mennyire elrettentő példa ez mások számára, hogy eddig, és ne tovább?!

A „Pályára rohanás nézőtérről” címet viselő, bőséges tárházzal bíró cselekményeket összesítő vaskos kötet újabb fejezete kapcsán persze további kérdések is felmerülnek. Szeretnénk hinni, hogy a világ jobb irányba halad, ám többször nyer bizonyítást, hogy ez nem így van. Ha nem is klasszikus mondás, de sokat hangoztatott állítás, hogy 

„minden néző mellé nem lehet rendezőt állítani”. 

Tudjuk, hogy ez egyfelől lehetetlen, másfelől pedig tényleg a véget jelentené, arról nem is beszélve, hogy a biztonság zálogáért nem máshol kell kopogtatni.

A baj az egyéni korlátok távolságában keresendő, amelyen mindenki csak saját maga képes változtatni. Ha akar egyáltalán.