Tudomány

2017.05.24. 16:28

Az én egyetemem

Molnár Tamás filozófus „Az új egyetem” c. tanulmányában igen figyelemre méltó módon mutatja be azt az alapvető átalakulást, amelyen a hagyományos egyetem mint intézmény (egyházi vagy világi), mint a kultúra egyik, mindenkori fókusza, mint politikai résztvevő, mint az elit osztály felkészítője legújabb korunkban világszerte átesett.

Érdemes ebből a tanulmányból ezen rövid írás keretei között is kicsit hosszabban idéznünk:

„Tézisem az, hogy az egyetem az ókori Hellászban született, a szofisták és Szókratész lábánál, és szerepe azóta is folyamatosan főszerep, bár korszakonként változott szervezete, hivatása, szereplői, tananyaga. Éppen ez egyike a Nyugat legkiválóbb vívmányainak, hogy tapasztalatait mindig szintézisbe vonta, boncolgatta a múltat, előrevetítve a jövőt, és úgy, ahogy ezt lehet, igyekezett megérteni a jelent. Működött az egyetem mint görög-római rétoriskola, mint kolostori tanulmányok összessége, tudományos laboratóriumi csoport, előadás, vita, szeminárium stb. Nem mindig nevezték egyetemnek; néha tűrték, üldözték, kiátkozták vagy a szentség előszobájának hívták. Túlélte a viszontagságokat, és jelenleg is olyan alakot ölt magára, amelynek logikus következménye a megszüntetés lenne. Hiszen ma csak az egzakt tudományokat hívják tulajdonképpen tudásnak, és meggyengítik mindannak presztízsét, ami nem kiszámítható, nem mechanizálható Ami biztos, egy társadalom sem marad a tudás teljes skálája nélkül, esetleg azonban egy-egy tudáság megváltoztatja a nevét, a definícióját, kapcsolatát a praktikus dolgokkal.”

(Molnár Tamás: A jobb és a bal, Kairosz Kiadó, 2004)

 

A tanulmány egy-két megállapítását a továbbiakban még idézni szeretném.

Azok a tényezők, amelyek a felsőoktatást alapvetően meghatározzák, a következők: oktató-kutató-tudományos ismeretek; a hallgatói „közösség”; a társadalmi környezet. Történetileg vizsgálva az előző tényezők közötti összefüggéseket, az eltérések alapján három periódust különböztethetünk meg. Az első periódust a „mester és tanítvány” korszaknak nevezhetnénk. A középkorban híres-neves mesterek és a köréjük sereglő tanítványok tekinthetők egyetemalapítóknak, s a szabályok csak ezt követően alakultak ki. Ily módon a képzés és nevelés mikéntjét lényegében véve ők határozták meg. A módszert tekintve a skolasztika uralkodott, a tudás enciklopédikus tudás volt, s a dolog lényegéhez tartoztak az éles viták, amelynek révén az antik logikát hamvaiból újraélesztették és új elemekkel gazdagították. A társadalmi környezet az imént vázolt folyamatban lényegében kívülállóként jelent meg, bár a végzett diákok jelentős hányada magas egyházi, illetve világi méltóságba emelkedett az egyetemen szerzett tudással. A társadalmi viszonyok direkt módon nem tükröződtek a képzési formában, s a „szellemi termékek” úgy kerültek felhasználásra, ahogyan az egyetemről kisugárzódtak. Ezért érthetőek azok a vélemények, amelyek szerint az európai egyetemek a középkorban a császárság és a pápaság mellett a harmadik hatalmi koncentrációt jelentették.

A második korszakra a professzor (tudományos ismeretek) és a gazdasági viszonyok túlsúlya a jellemző. Ezen korszak kezdetét – némileg önkényesen – F. Bacon (1561-1626) munkásságától számíthatjuk. A megismerés módszerét tekintve az indukció vált elsődlegessé, élénk empirizmus alakult ki, s ennek kapcsán új elv – a tudás hatalom – fogalmazódott meg. Ám ha a tudás hatalom, könnyen belátható, hogy a politikai-gazdasági hatalom a tudás megszerzése („bekerítése”) iránt növekvő érdeklődést fog mutatni. Bacon a retorikus, irodalmi jellegű kultúra helyébe tudományos-technikai kultúrát kívánt állítani, amelyben a szemlélődés, a természet előtti meghódolás helyébe materiális műveket, a természet meghódítását állítja (Új Atlantisz). A haladást megvalósító megújulási folyamat irányítását – szerinte – intézeteknek, akadémiáknak, tudományos társaságoknak és az államnak kell kézbe venniük. Az ipari-technikai gondolkodás középpontjába a mester helyett a feltaláló figuráját állítja, aki a természet feletti uralom és a növekedés hordozója.

A tudományos ismeretek egyre inkább szakismeretekké válnak (specializáció), s a vizsgálódás egyre inkább a részletekre irányulván, bekövetkezik a természettudományok filozófiától történő elszakadása. A természettudományok szolgálataikat egyre inkább felajánlják a technológiának. Ez magával hozza a „hogyan lehet”, illetve a „hogyan kell” elvének egymástól való eltávolodását, azaz az emberi cselekvés tudományos, másfelől etikai elvek szerinti megítélésének lehetőségét.

Az egyetemi hallgatók számára egyre szigorúbb tanterveket írnak elő, hiszen ebben a korszakban a professzor csaknem egyértelműen körülhatárolhatja azokat az ismereteket, amelyekkel a leendő szakember teljes életpályáján át működhetett. Meg kell jegyeznünk, hogy az angol, francia és amerikai (a csúcsot a természettudományi, gazdasági és jogi ismeretek jelentik), illetve a német egyetemek (a csúcs itt a filozófia) fejlődése eltérő úton ment végbe. Az egyetem ezen az úton a tanárok és tanulók egyetemességéből a tudományok egyetemességévé alakult át, tehát nem az egyetem jogi személye, hanem a tárgyi oldala lesz hangsúlyos.

A harmadik szakasz már a mába vezet, s a társadalmi és hallgatói igények periódusának tekinthető. Ebben a korszakban a tudomány lényege és társadalmi szerepe jelentősen módosul, amiből a következők származnak: (1) megszűnik a tudomány szuverenitása, mivel már nem tekinthető egyszerűen az ismert és ismeretlen határán való izgalmas szellemi vállalkozásnak, fejlődését tekintve a társadalmi igények meghatározó szerepet játszanak; (2) létrejön a tudomány és a termelés szimbiózisa, a kezdeményezés és hajtóerő már az utóbbiból származik; (3) a tudomány funkcionálisan egyesül a politikával, mint a döntés tudománya, tehát a társadalomszervezés és a tudomány szerves egysége alakul ki. Szak-, illetve tömegegyetemek jönnek létre, minthogy a gazdaság növekedése korlátlannak látszik. A gazdaság és a társadalom mindennapi igényei lépnek előtérbe, a tantervek túlzsúfolttá válnak, az új tudományos ismeretek integrálásának régi technikája nem alkalmazható többé. Ettől függetlenül az egyetemen szerzett ismeretek csak jelentős változtatással és kiegészítéssel szolgálhatják ki a teljes életpályát. Az oktató és kutató autonómiája és tekintélye jelentősen hanyatlik. A kutatás és az oktatás az áruvá válási folyamat veszélyes örvényébe került, pedig ezek nem fogyasztási javakat állítanak elő, értékteremtésük távlatokat szolgáló emberi cselekvés. Horizontjuk teljességgel mai igényekhez történő igazítása a meglévő állapotok konzerválásának legjobb módszere. Az elmondottak egyben azt jelentik, hogy az egyetemeket ma nem annyira a kutatás és oktatás műhelyeinek, hanem egyre inkább szolgáltató intézményeknek tekinthetjük. Nehéz lenne a vázolt folyamatokat az etikai megítélés jó vagy rossz kategóriái szerint minősíteni. Itt is az arányok kérdése a döntő. Azonban mesterek és tanítványok, jövőre orientált, színvonalas kutatás és oktatás nélkül hosszabb távon a szolgáltató intézmény működése is kudarcra van ítélve.

Az elmondottak jól illeszkednek Molnár Tamás idevágó gondolataihoz:

„Általában az állam visszavonulóban van, helyét elfoglalja a business világa mint támogató tényező, a kultúrát is döntően befolyásolva. Nem érdemekről és hátrányokról van itt szó, hanem a korszellem megértéséről; az irányító intézmény az üzlet lett, annak érdekei, stílusa, társadalmi pozíciója Az egyetemen végbement változást a következőképpen lehet jellemezni: az „elmélet” helyét a praktikus munka és eljárás vette át, amely azután saját elméletét dolgozta ki és alakította programmá.”

Az bizonyosnak látszik, hogy az „egyetemi kérdés” bármely korban a következő hat kérdés – ki, kit, mit, hogyan, miből, mi célból – köré csoportosítható. A döntő mindig az egyes tényezők arányossága és egyensúlya. Ha a miből és mi célból kérdése (az utóbbi esetben más szférából, lényegidegen kritériumok alapján hozott célmegjelölés) abszolútummá emelkedik, a minőséget meghatározó első négy komoly károsodást szenvedhet.

Lehet, hogy az a kívánalom, mi szerint az egyetemi képzés feladata nem csupán a jó szakember, hanem az embernyi ember megformálása is lenne, ma már nem több, mint ódivatú, szklerotikus lázálom? De – a kérdezés a gondolkodás józansága!

 

Papp Sándor

professor emeritus

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!