Elveszni Norvégiában

Ilyen volt a tundra az északi sarkkör közelében. Svédország, augusztus első fele, 28 fok, árnyék egy szál sem. Ez az a nyári időszak, amikor a fagyott talaj felső egy métere felenged, és a szerény fűből méternyi átmérőjű vagy kisebb tavacskák csillannak elő, a vízben simára kopott köveket dajkálnak, mint kosarak a húsvéti tojást.

A gyalogút majd három óráig tartott. Látszólag semmi, se fa, se bokor, se madár, de ha lehajol az ember, picike növényeket lát: összesen nem magasabbak két centiméternél, mégis termést hordoznak, ennyire futja a pár hetes jó időből. Elértük a menedékházat, ahol a nagy pusztaságban megpihenhet a vándor, vagy kaphat egy ebédet, amihez a zöldfűszert egy üveggel fedett fakeretben termeli a vendéglátó - ebben a pár hétben. A mini üvegházban arasznyi a petrezselyemzöld. Barátkoztunk kicsit a hosszúszőrű lovacskával, majd gyaloglás vissza, újabb három óra.

A régi népi építészettel szinte már csak a skanzenekben találkozhatunk, ahol a gerendaházak tetejét füvesített föld borítja, az ereszcsatorna nyírfakéreg, a deszkaágyakat pedig prémek melegítették.

Volt, aki közben - majd hat órát voltunk távol - filmet nézett a buszban. Nem cseréltem volna vele, mert gyalogolni sokkal jobb.

Az utolsó hetet Norvégiában töltöttük. Meleg, a tavakban fürödni lehet, rengeteg virág, gleccserek, fjordok, hegyek megannyi éles kontúrral. Útnak indulunk programunk legnagyobb vízeséséhez. Pár kilométernyi aszfaltos út, meredek domboldalról nyúlnak fel a növények, lentről hegyi patak zúgása hallatszik. Vége az aszfaltnak. Köves ösvényre lépünk, majd elérjük a vadvíz fölötti kötélhidat. Ezen kellene átmenni a túloldalra, majd további kilométerek az innen is óriásinak tűnő vízeséshez. Egyedül a csoportból én nem tudtam rálépni a lengő kötélre. Elindultam visszafelé az ösvényen. Fenyők, páfrányok, itt-ott kőomlást kell kerülgetni. Készítek egy-egy fotót, és miközben küzdök az úttal, újra meg újra látom a kis kupacokat. Turistaszokás még egyet tenni az elődök által rakott kis kavics halomra. Úgy elbámészkodtam, hogy mire körülnéztem, se kavicshalmok, se út, térerő meg régóta nincs. Na, most merre?

Norvégia számtalan vízeséseinek egyike. Közelebbről nem láttam, a táncoló kötélhidat nem nekem találták ki 

Eszembe jutott, hogy ide a patak folyásával szemben haladtunk. Ha most leereszkedem a közelébe, a folyás irányában talán sikerülne az előrejutás. Kúsztam, másztam előre a görgő kövek, a sűrűn nőtt növények között, mire ritkult előttem a bozót, és megláttam az aszfaltos út korlátját. Felkapaszkodtam, a távolból éppen bekanyarodtak csoportunk utolsó tagjai. Ezt megúsztam, a fotókat pedig azóta így nevezem: ''amikor elvesztem Norvégiában''. Gyalogolni ezzel együtt is jó. János, a vezetőnk lojális, ha rövid az idő, a megnézni való pedig egynél több, találkozót beszélünk meg a parkolóban, majd csapatokban szétszéledünk. Sokan választottuk a skanzent Osló mellett. Útközben a buszból csak nagyobb településeket láttunk, vagy egy-egy vörös falu deszkaházat. Ha mindent hó borít, haza kell, hogy találjon a vándor, ezért a vörös szín. Szóval nem láttunk tanyacsoportot, pár házból álló települést. Hova lettek? A városok beszippantották a kevés vidéki lakosságot, ezért a skanzenben találtuk meg mindazt, amit hiányoltunk: okosan és szépen épített gerendaházakat, puritán berendezéssel, amin azért azonnal látszott, hogy lakóinak kényelmes volt. A prémmel töltött deszkaágyakban biztosan senki sem fázott. Több száz éves megmentett házak laknak az emlékfaluban. Amikor ezek készültek, a csatorna nyírfakéreg volt. A házak tetejét földdel fedték, ami télen jól szigetelt, nyáron pedig sűrű fű borította.

Norvégia 1905. június 7-én békésen elvált Svédországtól. Miután az államformáról döntő népszavazáson a monarchia többséget kapott a köztársasággal szemben, a norvég kormány meghívta a trónra Carl dán herceget és a parlament egyhangúlag királlyá választotta őt. A VII. Haakon nevet vette fel, Norvégia középkori független királyai után.