Magyar misszió Indiában

Beszélgetésünk során a lelkész elmondta, hogy hálózatuk a világ 45 országát fogja át. A küldöttek 32 országból érkeztek Indiába. Közismert, hogy ma a legtöbb leprás itt él, s az egyik legfertőzöttebb része a világnak. Évente több mint 10 ezerrel nő a leprások száma (hasonló a helyzet Brazíliában, Szingapúrban és Indonézia, valamint Pápua Új-Guinea egy részén is). Hiába van már e szörnyű betegségre gyógyszer, a higiéniai és szociális körülmények mostoha volta, a sokszor késői beavatkozás miatt a betegek száma nem csökken.

A lelkész a magyarok lepra elleni fellépésének lehetőségéről azt mondta, hogy Magyarország egyetlen közép-kelet-európai volt szocialista országként - erejéhez mérten - igen jelentősen hozzájárul a támogatás erősödéséhez. Indiában (Shahdarában), Kínában (Xishsuangbannan) leprakórházat támogatunk, saját projektben.

Kapi Zoltán idén, szeptember 23-án egyedül indult el Indiába. Összesen 24 órás repülőút után érkezett Delhibe. A reptéren már a sofőr várta. A közlekedésről elmondta, hogy az bonyolult ebben az országban. Alig mentek 10 -15 percet, amikor szemben a forgalommal feltűnt egy tehén. Békésen poroszkált a belső sáv szélén. A sofőr rádudált, aztán ügyet sem vetett rájuk. Elmondta, hogy állandóan dudálnak az emberek - mintha folyton esküvő lenne. Az ottani embereket, nyugdíjasokat nem zavarja a káosz, a piszok, a szeméthegy, a bűz, a rémes vontatott zene, a szirénázó mentő, az út szélén kolduló kisgyerek, kóbor eb és tehén.

Először nemzetközi elnökükkel, Ken Martinnal találkozott. Kedvesen utalt a közelmúltban történt magyarországi látogatására, ugyanis részt vett a Magyar Lepramisszió fennállásnak 40. évfordulójára rendezett ünnepségükön. Később az elnökök beszámolóin örömmel mondta el, hogy a Magyarországi Lepramisszió minden nehézség ellenére dinamikus növekedést mutat. A gazdasági válság elmúlt éveiben az adományok összege megduplázódott.

Délután vendégük volt a vezérigazgató, Geoff Warne is, aki felidézte a Budapesten töltött emlékezetes napokat és jelezte, hogy az indiai konferencia ideje alatt a Nemzetközi Lepramisszió éppen 140. születésnapját ünnepli. Az előadások és beszélgetések váltott helyszíneken zajlottak. Este gyalog kellett hazamenniük a szállodába. A lelkész szerint testközelből még félelmetesebb a közlekedés. Alig látni rendesen kivilágított járművet. A kerékpárok mind sötétek, a motorokon általában hátul nincs világítás. A gyalogátkelőhely felfestett fehér csíkja (zebra) csak dísz.

Kapi Zoltán balról a második

A küldöttség három kocsival átment a shahdarai kórházba. Kaptak egy általános eligazítást, tájékoztatást. Röviden bemutatkoztak, körülnéztek, figyelték, ami érdekes volt s azt megörökítették például a következő bölcs gondolatot: There s never a wrong time to do the right thing (Sosincs rosszkor tenni a jót)! A lelkész a kezelőben felfigyelt egy Rubik-kockára is, amely ott volt az egyik asztalon. Aztán végigvezették őket a kórházon. Búcsúzásnál volt alkalma beszélni a vezető orvossal, feltárva kilétét, emlékeztette a kórház és a magyar misszió között fennálló szoros kapcsolatra. Hazafelé menet útba ejtették a lepranegyedben élőket. Kisiskolások jöttek éppen, nyakkendős ingben. A gyógyult leprások igen egyszerű körülmények között, de rendezetten élnek. Este 9-kor kezdődött a Nemzetközi Lepramisszió fennállásának 140. évfordulós ünnepsége, díjkiosztással. Gitáros énekek és beszédek, köszöntők váltogatták egymást.

Indiai járókelők a város utcáin Fotó: Riskóné Fazekas Márta

Kapi Zoltán szerint érdekes, hogy a nyelvi nehézségek ellenére jól megértették egymást. Naponta többen megkeresték. Például Jo-Anne (akivel szintén 2012-ben Bangkokban találkozott először). Visszaérkezvén a szállásukra, ismét mint előző este is a dübörgő zene fogadta őket, de azért éjfél után elcsendesedtek. A vasárnapi szabadnapon a társaság egyik része a Taj Mahalt nézte meg, másik része pedig templomot keresett. Markusszal a svájci igazgatóval megbeszélték, hogy egy metodista templomba mennek el. El is jutottak egy jó félórás autókázás után. Az elég kulturált lakónegyedben lévő templom-épületegyüttesben folyamatosan ment a program , minden helyiségből hangzott valami (ének, beszéd, imádság), a templomban pedig a prédikációt felvezető szép, közös énekek csendültek föl egymás után.

A kivetítésnek köszönhetően tudtak együtt énekelni a gyülekezettel. Aztán köszöntötte a lelkész a jelenlévőket, s az újakat külön is. Markusz elmondta, hogy kik ők, honnan jöttek. Kaptak és hoztak is néhány szórólapot. A lelkész örült, hogy eljutott ilyen messze. Elmondta, hogy rövidebb és kellemesebb volt az utazás visszafelé, mint oda. Örömmel tapasztalta, hogy az a magyar gondoskodás, amely az indiai leprások felé irányul, nem vész kárba.

Nédó Géza