Muris nyelvi közhelyek

Hatvanöt éve a téli iskolai szünetek idején mindig eszembe jut az annak idején ordító helyesírási hibám miatt rám kivetett szobafogság. A kettesre osztályozott dolgozat büntetésre késztette apámat. Nem élvezhettem a téli Balaton örömeit, otthon a nyelvtant magoltam. Nyáron fűzfavesszős, enyhe körmösökkel folytatódott az „idomításom”, igaz, miután elvégeztem a kirótt feladatokat, már úszhattam, csónakázhattam. Tanulmányaim idején különösebb gondom nem akadt a helyesírással, persze be-becsúsztak melléfogások. Hetvenhat évesen sem jelenthetem ki szemrebbenés nélkül, hogy minden oké ezen a téren. Olykor rádöbbenek, hogy egy-két szabállyal nem vagyok tisztában, noha szorgalmasan lapozgatom a helyesírási szótár tizenkettedik, 2015-ös kiadását. Bizony akkor is elszégyellem magam, amikor regényeim kéziratát olvasó barátaim leplezik le stilisztikai slendriánságomat. Az sem vigasztal, hogy nyelvünk szépségeit – klasszikus íróink, költőink tették azzá – minduntalan merénylet éri az utcákon, hivatalokban, a közösségi oldalakon és a televízióban, rádióban. Az újságok sem kivételek.

Rendszeresen néztem a katari labdarúgó világbajnokság televíziós közvetítéseit. Két dolog „szórakoztatott”: az időnkénti nevetséges játékvezetés és a stúdióban ücsörgő szakértők, valamint a kommentátorok szófordulatai. Sportnyelvi gyerekbetegségek és muris közhelyekről van szó: X. Y. focista „lát a pályán”; „csalja, lopja a távolságot”; „olvassa a játékot”; „tapintható a feszültség”. Egy az egyben örökzöld, pongyola, de voltaképpen érthető helyzetjelentések a pillanatok hevében. Nyilván hajdanán egy szpíker elkezdte bedobni, használni ezeket a kifejezéseket, a maiak meg szolgalelkűen átvették. Szó sincs arról, hogy okoskodnék, kukacoskodnék, pláne azért nem tenném/merném, mert a hazai tévéközvetítések doyenje is azt írta a világbajnokság apropóján egy világklasszis játékosról az irodalmi és politikai hetilapban, hogy „tökéletesen tudja olvasni a játékot.”

Az országos tévécsatorna pazar konyhájában azonban estéről estére nagyobb léket kapott a nyelvünk. Perceken belül vagy ötször-hatszor hallottam egy úrtól, hogy „azt gondolom”. Az egyhangúságot színesítette volna: „úgy látom”, „az a véleményem”, „szerintem”. De nem sikerült „leredukálni” a lényeges mondanivalót, pedig a „le” és a „redukálni” elég nyomós így együtt. „Az ötletek hiánya felmerült nálad” – mondhatnám én is, plagizálva a konyhában szorgoskodó versenyzőnek címzett kritikát. De inkább Kányádi Sándor költő észretérítő sorát idézem: „Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.”